"Nem nyugodtam meg" - Gerlóczy Márton

Nevezték csodagyereknek, kiállhatatlan bunkónak, aki tesz a körülötte levõkre; felavatták írónak, elátkozták az ifjúság megrontójaként, miközben õ csak ennyit mondott: "Marci vagyok és szeretek írni". Most írt egy új regényt Váróterem címmel.


Kezdjük egy közéleti aktualitással. Érettségid van már?

Nincs, és valószínûleg nem is lesz. Minek?

Az elmúlt két évedre volnék kíváncsi, mi történt veled az Igazolt hiányzás megjelenése óta?

Elõször is volt egy haláleset a családban, ami miatt végül is készült ez a könyv, úgyhogy elég szörnyû két éven vagyok túl. Borzasztó volt, és amikor éppen nem volt szörnyû, akkor is csak azért nem, mert utaztam. Fél évvel ezelõttig így ment, akkor lett vége az egésznek, ahogyan a könyvnek is. Ez persze nem jelenti azt, hogy a könyv az én életemrõl szólna, fogalmazzunk inkább úgy, hogy 40%-a az enyém, a többi fiktív.

Mára lecsengett körülötted minden, vagy üldöznek még az olvasók? Régen nagy mozgás volt a fórumodon...

Ja, az internetre gondolsz? Van egy e-mail címem a kiadó oldalán, oda még most is jönnek üzenetek, általában napi egy levél befut.

És mi a helyzet a kritikákkal? Akkor kaptál hideget-meleget bõven.

Hát... a rendes kritikákat - tehát azokat, amelyek nem támadólag léptek fel velem szemben -, azokat szerettem, szidhattak is, azokkal nem volt bajom. De amikor a kiadó ellen irányuló támadások rajtam csattantak, az nem volt jó. Szarul esett, amikor egy huszonegy éves gyereken próbálták leverni a könyvpiac átalakulási folyamatainak a problémáit. Ilyen nyilván most is lesz, mert majd most is kiplakátolják szerte a városban, most is majd rajtam keresztül fognak lövöldözni.

Ha jól sejtem, az Igazolt hiányzás voltaképpen terápiás céllal született, hogy kiírj magadból mindent, ami életed elsõ tizenkilenc évében történt meg veled. A Váróterem is hasonlóképpen készült?

Abszolút, nekem "minden" könyvem így születik. Mindig azt akarom leírni, ami a legjobban nyomaszt, vagy aminek a legjobban örülök. Megpróbálom kinyomni magamból, és ha sikerült, akkor jobban érzem magam.

Ezért írsz?

Fogalmam sincs, miért írok. Nem kitaláltam magamnak, így megy kilencéves koromtól. Lehet, hogy valami genetikai oka van, a családban voltak így egy páran. Egész egyszerûen jólesik az írás. Mi több, nem is akarom megfejteni, mert az lehet, hogy nem jól sülne el. Addig jó, amíg nem jártatom ezen az agyam.

Sikerül mindent kiírni magadból ezzel a könyvvel?

Mindig ezt próbálom, de valamennyi úgyis bent ragad. Nem vagyok annyira higgadt még. Ha majd úgy sikerül, hogy minden kijön, akkor aztán elégedett leszek és felszabadult. Most is biztos maradt benn, hiszen ezek nagyon nehezen megfogalmazható dolgok, és pont ezért érzem kihívásnak, hogy meg tudom-e írni. A fájdalmat például nagyon nehéz. Nem is szokott az ember beszélni róla.

Az elsõ könyvbõl egy meglehetõsen kompromisszumképtelen ember képe bontakozik ki, a Váróterem stílusa viszont sokkal nyugodtabb. Visszavettél egy kicsit?

Kicsit le is higgadtam, de ez a könyv nem azért olyan, mert én változtam, hanem azért, mert így akartam. Ami egyáltalán nem volt könnyû. Ugyanúgy zongoráztam volna a billentyûkön nagyon szívesen, mint az Igazolt hiányzásban, de nem tehettem meg, mert a téma nem engedte. Úgyhogy a következõ könyvemben megint zongorázni fogok. Nem nyugodtam meg.

A könyv végén a fõszereplõ, Valdemars öngyilkos lesz.

Nem biztos.

Rendben. Benned felötlött a gondolat?

Á, dehogy, cseppet sem. A múltkor azt kérdezte valaki, hogy nem csak a nagyapám iránti tiszteletbõl fejeztem-e be így, de pont nem. Az ilyesmi távol áll tõlem. Sõt, szerintem Valdemars sem a nagyapja miatt tett így, hanem mert megkattant. Velem ilyesmi nem történhet meg: én nagyon szeretek élni.

Nekem a könyv alapján logikusnak tûnt ez a választás.

Persze, a könyv alapján én is végigvezettem magamban, és számomra is logikus a dolog. Én viszont nem vagyok ilyen racionális. Álmodozni szokott az ember, de ennek a történetnek egyszerûen ez a vége, más vége nem lehet.

A könyv címe, a Váróterem a szereplõk számára az élet metaforája, miszerint csak várunk a halálunk idõpontjáig. Jól értem?

Igen, ezt írtam. De csak akkor van így, hogyha közben nem vagyunk képesek semmit élvezni, csak akkor. Csak akkor.

A könyv szereplõi kivétel nélkül tök életképtelenek. Te mennyire érzed magad ilyennek?

Ha az írás nem lenne, akkor valószínûleg én is az lennék. Ezek között a körülmények között biztos. Máshol lehet, hogy életképesebb lennék, csakhogy már nem mehetek, mert itt nõttem fel.

Azt mondod, innen nem lehet sohase lelépni?

Átmenetileg lehet. De én nem hiszem, hogy végleg le tudnék lépni. Akárhová is utaznék, fél év múlva úgyis visszajönnék.

Valdemars is ezt mondja.

Igazából rengeteg ember van így a korosztályomból. Ezt látom magam körül, és baromira zavar a dolog. De most nem azt választottam, hogy elküldöm õket a picsába, inkább próbáltam megfejteni, hogy miért.

Szerinted mi a gond?

Unatkozunk, és ahogy elnézem, nem látjuk értelmét az életnek, nem tudnak hinni semmiben. Hiába csinálunk bármit. Lehet ugye tanulni meg dolgozni. Tanulunk, és utána elmegyünk dolgozni, azt, amit tanultunk. Nincs meg az az út, hogy miért, hogy hová jutunk mindezzel.

Te egyiket sem csinálod. Neked mûködik a dolog?

Most mûködik éppen. De nem tudom, meddig. 20-25 között az emberek általában is semmittevéssel foglalkoznak, és utána mindenki megnyugszik: vagy beletörõdik, vagy megnyugszik. Vagy jól jön ki belõle, és elfelejti.

Adódik a kérdés: nem volt benned nyomás az elsõ könyv elképesztõ sikere után?

Örülök, hogy utoljára kérdezed, úgyis mindenki ezt fogja kérdezni elõször. Nem. Valahogy senki sem érti meg, hogy engem nem az foglalkoztat, hogy a könyveim a polcokra kerüljenek a könyvesboltokban, engem csak maga az írás érdekel. Csak amíg egyedül vagyok a géppel, addig izgat a szöveg. Amikor ott ülök egyedül a szöveggel, akkor nem érdekel semmi más. Az már egyáltalán nem foglalkoztat, hogy mit mondanak az emberek. Amúgy se nagyon tudok a könyveimrõl beszélni. Igazából, ha tehetném, akkor egy szót se szólnék. Ott van, letettem, beszélni róla már nagyon nehezemre esik.

Szóval, amint befejezed, meghal számodra a könyv?

Valahogy úgy, ahogy a szobafestõ se megy vissza abba a szobába, amit már kifestett egyszer...