Messze
Nuri Bilge Ceylant szokás finom filmes körökben a török Tarkovszkijként számon tartani, és a film megtekintése után még az is belátja ennek jogosságát, aki egyébiránt irtózik az efféle címkézéstõl (sorok írója például).
Frissítve: 2005. 04. 13. 15:17
Majdnem kétórás, lassan hömpölygõ film Nuri Bilge Ceylan gyakorlatilag egyszemélyes alkotása (a rendezés mellett õ volt az operatõr és a vágó is), amin az ember vagy halálra unja magát vagy kiélvezi minden másodpercét. Utóbbi esetre akkor van esélyünk, ha kedveljük a puritán forgatókönyvet, a szikár képeket és a hihetetlenül komótos cselekményépítést.
Helyszínünk a ködös, felhõs-havas és hideg Isztambul, fõhõsünk két török férfi, Mahmut, a jó módú fotós és Yusuf, a munkanélküli, tehát csóró testvér, akik ideiglenesen együtt egy lakásban élnek. Az eredeti terv szerint nem sokáig, addig csak, amíg Yusuf munkát nem talál - csakhogy munka nincsen, és a két rokon szép lassan kezd egymás idegeire menni. Nem könnyíti a helyzetet, hogy Yusuf ráadásul afféle kétkezi munkás, nem igazán érti meg egymást a mûvész és a proletár, ami nem csoda, mivel egyáltalán nem vagy csak alig beszélgetnek.
Helyben vagyunk tehát, bólinthat elégedetten a nézõ: elidegenedés, magány, kis, hétköznapi tragédiák és konfliktusok. Az õrjítõen lassú tempó, a színészek eszköztelen játéka nagyon erõs, realista alkotást eredményez, ami remekül érzékelteti a mindennapok idegtépõ, lélekölõ voltát, és egy-két finoman elhelyezett poénnal oldja a nézõben egyre csak gyûlõ feszültséget. Tényleg csak az üljön be rá, akinek jó nagy a monotóniatûrése.
- Calavera -
Helyszínünk a ködös, felhõs-havas és hideg Isztambul, fõhõsünk két török férfi, Mahmut, a jó módú fotós és Yusuf, a munkanélküli, tehát csóró testvér, akik ideiglenesen együtt egy lakásban élnek. Az eredeti terv szerint nem sokáig, addig csak, amíg Yusuf munkát nem talál - csakhogy munka nincsen, és a két rokon szép lassan kezd egymás idegeire menni. Nem könnyíti a helyzetet, hogy Yusuf ráadásul afféle kétkezi munkás, nem igazán érti meg egymást a mûvész és a proletár, ami nem csoda, mivel egyáltalán nem vagy csak alig beszélgetnek.
Helyben vagyunk tehát, bólinthat elégedetten a nézõ: elidegenedés, magány, kis, hétköznapi tragédiák és konfliktusok. Az õrjítõen lassú tempó, a színészek eszköztelen játéka nagyon erõs, realista alkotást eredményez, ami remekül érzékelteti a mindennapok idegtépõ, lélekölõ voltát, és egy-két finoman elhelyezett poénnal oldja a nézõben egyre csak gyûlõ feszültséget. Tényleg csak az üljön be rá, akinek jó nagy a monotóniatûrése.
- Calavera -
hirdetés