Guns N' Roses: Chinese Democracy

Ezért értelmetlen a kérdés, hogy "megérte-e a várakozást" a Chinese Democracy. Az, hogy az utolsó rendes Guns-album óta eltelt tizenhét év (amibõl tizennégy ment el az új lemezre), és hogy Axl Rose-t otthagyták a régi tagok, bõven elég volt ahhoz, hogy az ember leépítse a banda iránti elvárásait, és újakat támasszon: dögösség, rock and roll, miegymás helyett egyre röhejesebb bukásra lehetett számítani. És pont ezért meglepõ a helyzet, mert nincs nagy hasalás, sõt inkább a régi igényeknek megfelelõ album született. Nyilván nem olyan és nem ér annyit, mint a klasszikus Guns-mûvek, de pont olyan természetes és egyenes, amilyen beképzelt és elvarázsolt Axl.

Megalomán anyag, de nem esztelen és hagymázas, van benne elektronika és ügyeskedés, de nagyon nyilvánvalóan rockzene, jól megfogalmazott riffekkel, szólókkal, énektémákkal, feszülõs dalokkal és balladákkal. Van hangulata, vannak keretei, megvan benne mindaz, ami úgy tûnt, hogy biztos kiveszett belõle a hosszú b...akodás során. Másfél évtizednyi várakozást persze nem ért meg, de nem is volt másfél évtizednyi várakozás: csak eltelt az idõ, és van egy új lemez, amit érdemes hallgatni.