Gerlóczy Márton: Váróterem
A Star Wars-mánia hevében megfertõzött az összehasonlítósdi, hogy melyik volt a jobb, az elsõ vagy a második sorozat, fejlõdött vagy romlott egyik a másikhoz képest: Ez fog most történni Gerlóczy Márton új kötetével, a Váróteremmel is.
Frissítve: 2005. 06. 11. 18:27
Az Igazolt hiányzással anno nemcsak Gerlóczy, de egy új marketingstratégia is debütált: ez volt az elsõ alkalom, amikor magyar szépirodalmi mûvet reklámoztak még a kocsmai vécékben is. Ez a hangos berobbanás viszont nem feltétlenül tett jót a szerzõnek, az elsõ kötetét sokan hajlamosak voltak ugyanis sokkal többnek és egyszerre sokkal kevesebbnek ítélni, mint ami: egy fiatal srác elsõ regénye.
Akkor megismertünk egy pofátlan, ultragenya csávót, aki magasról tesz a világra, és semmiben sem hajlandó kompromisszumokat kötni. Nem tudom, lehet-e nemzedéki regénynek nevezni, de akkor nagyon elkapott egy fílinget, amiben állítólag sokan osztozni tudtak.
Azt a fílinget viszont, ami az új könyv alapjául szolgált, sokkal szarabb elkapni: a Váróteremben ugyanis a halálról, a gyászról van szó. Ez az a téma, amelybe mindenki beletöri a bicskáját, hiszen ezt nem lehet leírni, a gyász, a másik elvesztése túl van minden szón, ekkora fájdalom leírására csak megközelítõ kísérleteket tehetünk ("Ez a történet haldoklik" - ahogy a szerzõ mondja). Gerlóczy ezért ravaszul kissé eltávolodott az elsõ könyv önéletrajzi vonalától, ezúttal egy megfoghatatlan történetkeretbe helyezi a sztorit fiktív szereplõkkel. Megmaradt viszont a mindent kimondani akarás, a kíméletlenül õszinte líraiság, a mindent látni akaró és mindent élesen rögzítõ szem. Korrekt a történetvezetés, a végére jól felpörög a dolog egészen a markáns végkifejletig. Noha mind nyelvileg, mind szerkezetileg lehetne feszesebb egy kicsit, és a betétként szolgáló újságcikkek is határozottabb vágásokért kiáltanak, a Váróterem méltó párja az Igazolt hiányzásnak. Két éve mindenki azt jósolta, ebbõl a gyerekbõl egyszer nagy író lesz. Jelentem, a helyzet változatlan, elképzelhetõ, hogy Gerlóczy Márton nagy író lesz, de ez a második minden erénye ellenére még nem "a nagy könyv".
De fényesen bizonyítja, érdemes várni.
Akkor megismertünk egy pofátlan, ultragenya csávót, aki magasról tesz a világra, és semmiben sem hajlandó kompromisszumokat kötni. Nem tudom, lehet-e nemzedéki regénynek nevezni, de akkor nagyon elkapott egy fílinget, amiben állítólag sokan osztozni tudtak.
Azt a fílinget viszont, ami az új könyv alapjául szolgált, sokkal szarabb elkapni: a Váróteremben ugyanis a halálról, a gyászról van szó. Ez az a téma, amelybe mindenki beletöri a bicskáját, hiszen ezt nem lehet leírni, a gyász, a másik elvesztése túl van minden szón, ekkora fájdalom leírására csak megközelítõ kísérleteket tehetünk ("Ez a történet haldoklik" - ahogy a szerzõ mondja). Gerlóczy ezért ravaszul kissé eltávolodott az elsõ könyv önéletrajzi vonalától, ezúttal egy megfoghatatlan történetkeretbe helyezi a sztorit fiktív szereplõkkel. Megmaradt viszont a mindent kimondani akarás, a kíméletlenül õszinte líraiság, a mindent látni akaró és mindent élesen rögzítõ szem. Korrekt a történetvezetés, a végére jól felpörög a dolog egészen a markáns végkifejletig. Noha mind nyelvileg, mind szerkezetileg lehetne feszesebb egy kicsit, és a betétként szolgáló újságcikkek is határozottabb vágásokért kiáltanak, a Váróterem méltó párja az Igazolt hiányzásnak. Két éve mindenki azt jósolta, ebbõl a gyerekbõl egyszer nagy író lesz. Jelentem, a helyzet változatlan, elképzelhetõ, hogy Gerlóczy Márton nagy író lesz, de ez a második minden erénye ellenére még nem "a nagy könyv".
De fényesen bizonyítja, érdemes várni.
hirdetés