Éhség

Mert mi is tudnál a nyomorúságos sors ellen enni? Egy falatka csokoládéba áztatott marketing szöveget, vagy a tiltott, zsíros falatokat? Ideig óráig talán segítene mindkettő. Aztán megint rájönnél, azt az éhséget, ami a lelkedből fakad, a világon semmi nem pótolja.

Így lehetett ezzel Knut Hamsun 1890-ben megjelent Éhség című darabjának főhőse is, aki Oslo (régi nevén Kristiania) utcáin, közterein, parkjaiban, temetőiben, bazársorain, kikötőjében, pályaudvarán bolyong, nyomorúságos padlásszobákban, zálogházakból ki- és bejárva éli félig-meddig hajléktalan, egy ide-oda sodródó ember életét. Mindeközben bámulatos érzékenységgel rögzíti folyamatos éhezéstől meggyötört idegrendszerének rezzenéseit.

Nehezen tudom elképzelni, hogyan lehet fájdalmasan tréfás jelenetekben láttatni a már-már paranoid rögeszmékkel rendelkező főhőst, de lehet, hogy csak a humorérzékemmel van baj, s hogy a színpadon mindez remekül működik.

Hamsun regénye egy évszázaddal előzte meg a korát, előrevetítette a mai hajléktalanok képét, megelőlegezte fájdalmas sorsukat.  Gyanítom, a várhatóan felkavaró darabbal – Bezerédi Zoltán, Fullajtár Andrea, Szirtes Ági főszereplésével és Ascher Tamás rendezésében - még csak tudunk mit kezdeni.

A hajléktalanok viszont maradnak ott és úgy, ahol és ahogy évek óta élnek.
 

Kiéhezve az utcán.

-id-