Bill Frisell (USA)

Bill Frisell jelentõségét és zenei felfogását a szaksajtó Miles Daviséhez szokta hasonlítani, s ezt a méltatást alapul véve talán nem meglepõ, hogy a jazzértõk és a mezei rajongók tekintélyes hányada õt tartja az egyik legnagyobb élõ jazzgitárosnak. A minden nemû csodálat az ötvenhét éves, baltimore-i születésû mûvész összetéveszthetetlenül egyéni stílusát illeti, mellyel megváltoztatta, és a saját arculatára formálta a gitározásról alkotott képet. A sokak szerint a legamerikaibb jazzgitáros mélyen merít a rock, a country, a folk és a blues érzésvilágából, amit avantgárd és kortárs klasszikus zenével ötvöz, s mindezt sok humorral elegyíti. Annak idején Wes Montgomery hatására kezdett zenélni, megjárta Coloradót, tanult a Berklee-n, élt Belgiumban és New Yorkban, s már elsõ saját lemeze, a mestermûnek titulált In Line 1982-es megjelenésekor olyan partnerei voltak, mint Charlie Haden, David Sanborn, Elvis Costello vagy Ron Carter.

Frisell filmzenei próbálkozásai 1995-ben kezdõdtek, amikor a burleszkhõs Buster Keaton némafilmjeihez írt zenéivel új terepre lépett, és kitágította addigi szerzõi korlátait. A kísérletet aztán más produkciók követték, köztük A millió dolláros hotel zenéje, amirõl talán kevesen tudják, hogy az õ nevéhez fûzõdik. Ezzel pedig el is érkeztünk a gitáros és triója, a bõgõs Tony Scherr és a dobos Kenny Wollesen november 7-i, MûPa-beli hangversenyének témájához. A csapat ugyanis koncert- és moziélményt ötvözve (természetesen vetítéssel egybekötve) mutatja be Keaton alkotásait kísérõ muzsikáit, s nemcsak az õ burleszkjei, hanem Bill Morrison munkái és Jim Woodring animációi is új dimenziót kapnak majd elõadásukban. Mondani sem kell tehát, hogy az est fényét ezáltal a vásznon és a pódiumon két világsztár fõszereplése is emeli, s hogy új értelmezéssel elevenedik majd fel a némafilmek bájos és nosztalgikusan szeretett mûfaja.