Bill Frisell: History, Mystery
A dzsesszgitározást valószínûleg sokan a magas fordulatszámú, öncélú és faramuci futamokkal azonosítják, és emiatt meg is van róla a véleményük.
Bill Frisell új dupla lemezét - és rajta keresztül teljes munkásságát - épp ezért nekik érdemes a leginkább ajánlani, mert az ötvenhét éves gitáros alázatos játéka és fölényes zenéje nagyon hamar át tudja formálni az ember álláspontját a témával kapcsolatban. Igaz, emberünk "csal" egy kicsit, mert más stílusokra, fõleg a bluesra és a countryra is erõsen támaszkodik (ezúttal pedig a soulba is belenyúl), de hát egyrészt a szabályok azért vannak, hogy megszegjék õket, másrészt a cél szentesíti az eszközt.
Frisell célja persze nem a dzsesszgitározás új dimenziókba helyezése: az csak egy mellékes eredmény, hogy sikerül neki. Nála a lényeg az, hogy minden a hangulatot szolgálja. A Jim Woodring filmjeihez írt zenékbõl született History, Mystery sem önmagában a hangsúlyos vonós kísérettõl, egy-egy fúvós- vagy gitártémától lesz jó, hanem attól a barátságosan sejtelmes, százéves fotókat idézõ atmoszférától, amely elejétõl a végéig belengi - és aminek olyan ereje van, hogy az nemcsak dzsesszlemezeken, de úgy általában is ritka. A Frisell-diszkográfiát nézve viszont nyugodtan nevezhetõ papírformaszerûnek is.
9/10
Frisell célja persze nem a dzsesszgitározás új dimenziókba helyezése: az csak egy mellékes eredmény, hogy sikerül neki. Nála a lényeg az, hogy minden a hangulatot szolgálja. A Jim Woodring filmjeihez írt zenékbõl született History, Mystery sem önmagában a hangsúlyos vonós kísérettõl, egy-egy fúvós- vagy gitártémától lesz jó, hanem attól a barátságosan sejtelmes, százéves fotókat idézõ atmoszférától, amely elejétõl a végéig belengi - és aminek olyan ereje van, hogy az nemcsak dzsesszlemezeken, de úgy általában is ritka. A Frisell-diszkográfiát nézve viszont nyugodtan nevezhetõ papírformaszerûnek is.
9/10
hirdetés