Tron: Örökség

A Disney cég úgy döntött, hogy az 1982-es Tron, avagy a számítógép lázadása című, egykor kultikus film folytatását el kell készíteniük. Miért is ne, gondoltuk. Ám a végeredményt látva erősen sajnáljuk az életünkből elpazarolt két órát.

Az eltűnt számítógépes játékfejlesztő apa után induló fiú kalandja a digitális világba vezet, ahol apja tökéletességre törekvő, egyeduralmat kiépített másolata az úr. Samet a cirkuszi arénából, ahol gladiátorként korongozik és motorozik a háromdimenziós trükkpályán, egy „illegális program”, azaz egy csinos nő menti ki, aki elviszi a rendszeren kívül élő apjához. Rövid hezitálás után rájönnek, hogy a rendszerhibát csak kívülről lehet megoldani, így irány a kijárat, kezdődik a fogócska.

Már a film nagy erőkkel beharangozott látványvilága sem vág földhöz, a kosztümök egy része kifejezetten fapados, de az amúgy is szerencsétlen dialógusok suta fordítása és a szinkron tovább ront az élményen.

 

 

Aztán jönnek a ciki elemek: a látványosan buddhistaként tálalt Jeff Bridges (meditálás, célok elérése a nem-akarás által, erőszakmentesség) vacsoraasztalán a sok finom zöldség mellett egy szép, ropogósra sült malacka fekszik. Ami pedig mindent visz, az a kétarcú Castort alakító Michael Sheen (Frost/Nixon) David Bowie-imitátor jelenete, aminél rosszabb ripacskodást nagyon régen láttunk, és szeretnénk nagyon hamar elfelejteni.

A film ifjú hőseit alakító Garret Hedlund és Olivia Wilde egyértelműen a rossz rendezés áldozataivá váltak, ami az egész filmet bedarálja. Szinte egyedüli pozitívumként a Daft Punk zenéje említhető, de ezek után már az is olyan, mint halottnak a csók.