„Teleaggattam a szobám falát szintetizátorok képeivel”

Feszes és pontos menetrend szerint dolgoztok hosszú ideje: kétévente kiadtok egy stúdióalbumot, turnéra mentek, aztán jön egy koncertlemez és egy DVD, majd kezdődik elölről az egész. Véletlenül alakul ez így, vagy alaposan elterveztek és kiszámítotok mindent?

Tudatos tervezés eredménye ez a menetrend. Alapvetően az határozza meg, hogy egy évig turnézunk, aztán a rákövetkező évben készítünk egy lemezt. És ez nagyon jól működik, minden szempontból, úgy a zenélés kreatív oldalát nézve, mint az üzleti kérdések tekintetében. Segít abban, hogy kiforrják magukat a dolgok, és mindig tovább tudjunk lépni.

Nem stresszes ez így egy kicsit, nincs rajtatok túl nagy nyomás?

Valóban elég feszített a tempó, de én szeretem, mert egyben kiegyensúlyozott is. Turnézunk, aztán hazamegyünk, és eltöltünk pár hónapot a stúdióban. A Dream Theater mindannyiunk életében nagyon fontos dolog, úgyhogy örülünk, hogy együtt dolgozhatunk. Ugyanakkor marad még időnk szólóprojektekre is mellette. Úgyhogy nem megterhelő.

Az új lemezeteken az egyik dal az alkotói válságról szól. Előfordul veletek is, hogy leblokkoltok, és nem jön az ihlet?

Hm, hirtelen nem is tudom, melyik dal az. Nem nagyon figyelek a szövegekre… De nem, nem szoktam így leblokkolni.

Ha nem figyelsz a szövegre, neked mennyire számít az, hogy egy dalnak legyen mondanivalója?

Való igaz, hogy nekem a legfontosabb a jó megszólalás, és ez a szövegekre is igaz: főleg az foglalkoztat, hogy legyen dallamuk a szavaknak, szóljanak jól. Természetesen nagyra értékelem, ha John Petrucci (a zenekar gitárosa – a szerk.) valami igazán jó szöveggel áll elő, de nekem nem ez az elsődleges, hanem a zene. Szeretem az énekeseket, de nem a szavak jelentésével vagyok elfoglalva.

Attól nem féltek, hogy a zenétek virtuozitása agyonnyomja a dalok mondanivalóját?

A Dream Theater zenéjében sok stílus keveredik. Mi nem a szó klasszikus értelmében vett kommersz popot vagy rockot játszunk, hanem valódi zenét, és az én véleményem az, hogy a valódi zenének része a virtuozitás is. Azzal egyetértek, hogy aki popzenét hallgat, az hátrahőkölhet a Dream Theater zenéjének összetettsége, a gyors játék miatt, de azt nem hiszem, hogy a számok üzenete is elveszne emiatt. Vannak dalaink, amik kihívást jelentenek a hallgatónak, de írunk balladákat is. Ott van például a The Spirit Carries On, ami egyáltalán nem egy virtuóz szám. Aki minket hallgat, annak meg kell barátkoznia vele, hogy a mi zenénkben vannak vadabb dolgok is, mint a popban. Részben épp a virtuozitás határozza meg a Dream Theatert, azt, hogy kik is vagyunk mi.

Köztudott, hogy nagyon sok zenét hallgattok, régit és újat vegyesen, hallható hatással viszont mégis csak pár zenekar van rátok: mondjuk a Metallica, a Tool, a Muse és a U2. Miért pont ők? Ezek a közös pontok az ízlésetekben?

Igen. Amikor például a Muse-hatások megjelentek a zenénkben pár éve, a banda összes tagja velük volt elfoglalva, tele volt a fejünk a zenéjükkel. Elkezdett az is érdekelni, hogy miből áll össze a Muse-hangzás, és nagyjából sikerült is rájönnöm. Zenészként az ember minden együttestől tanulni akar, érdekli, hogy miből áll össze egy jellegzetes hangzás, és hogyan tudja hasznosítani azt a saját szerzeményeiben. Így volt annak idején az Emerson, Lake & Palmerrel is: megnéztem, hogyan épülnek fel a dalaik, és végiggondoltam, hogyan tudom hasznosítani, amit tanultam tőlük, így aztán a stílusom részévé vált a zenéjük. Szóval így működnek a hatások, bár némelyik fontosabb, némelyik meg kevésbé az.

Tudod élvezni azokat a zenéket, amikből nem tudsz tanulni?

Minden zenéből tudok tanulni, amit élvezek.

Amikor turnéztok, Mike, a dobosotok estéről estére változtatja a műsort, vagyis gyakorlatilag a teljes Dream Theater-életműnek ott kell lennie a fejetekben. Hogy lehet ezt bírni?

Nehéz dolog. Szoktam is kicsit idegeskedni a turnék előtt, hogy mit fogunk játszani, főleg azért, mert billentyűsként nekem elég sok munkám van a koncertek előtt, be kell programoznom a hangszereimet. Előfordult már, hogy Mike szólt, játsszunk egy dalt, és én azt hittem, hogy pár éve már előkerült koncerten, így meg is van hozzá a hangszerelés, csak elő kell keresnem a billentyűzet merevlemezéről a megfelelő fájlt. Neki is láttam, de nem találtam, úgyhogy elővettem a CD-imet, azokat is végigkutattam egyenként, de nem lett meg. Írtam egy e-mailt Mike-nak, hogy mikor játszottuk utoljára a számot, mire ő visszaírt, hogy 2004-ben. Na, így már világos volt minden – minthogy a technika fejlődik, cserélem a hangszereimet, és az új billentyűm 2004-ben még nem volt meg. Hát akkor elég ideges voltam, hogy programozhatom újra az egész dalt. Jó pár óra ráment erre, szóval nem mondhatom, hogy egyszerű dolog ez, de hát együtt jár azzal, amit csinálunk.

Köztudott, hogy klasszikus zenét tanultál, és csak később fordultál a rock, a metál felé. A zenészek többségénél ez épp fordítva szokott lenni: rockkal kezdik, és csak aztán fedezik fel maguknak a klasszikus zenét. Nálad hogyhogy így alakult?

Valóban klasszikus zenét tanultam és játszottam, de úgy tizenhét-tizennyolc éves koromban felfedeztem az olyan csapatokat, mint a Genesis, a Yes, a Gentle Giant, és nagy hatást gyakoroltak rám. Aztán néhány iskolai barátom áthozott egy Moogot, és az egyszerűen elbűvölt. Teleaggattam a szobám falát szintetizátorok képeivel, otthagytam a Juilliardot (híres New York-i konzervatórium – a szerk.), és a többi már történelem. (nevet)

Egy interjúban azt mondtad, hogy régebben több hősöd volt, mint ma. Miért fogytak el?

Ez együtt jár az öregedéssel. Annak idején, amikor bejött az életembe a rockzene, az is megfogott benne, hogy voltak olyan figurák, akikre fel lehetett nézni, mint Keith Emerson vagy Rick Wakeman. De aztán, ahogy felnősz, rájössz, hogy ugyanolyan emberek ők is, mint bárki más, megvannak a hibáik is, és közben te magad is fejlődsz, úgyhogy megváltozik a viszony, egy szintre kerültök. Nem azt mondom, hogy az én koromban már nem lehetnek hősei az embernek, de nem feltétlenül zenészek lesznek. Bár az sem kizárt. Sokféle hős van. (nevet)

És ha meg kéne nevezni valakit, akit ma hősként tisztelsz, kit mondanál?

Talán valakit az elektronikus zenei színtérről. Mondjuk Aphex Twint.

– Busa –