Rosta Gábor: A városi tanya
Spanyolviasz?
Van az úgy, hogy újra kell mondani. A legegyszerűbbet. Az emberi létezést. Hogy miképpen is lehet együtt élni. Növénnyel, állattal, pókkal, svábbogárral, az ehető és élhető világgal. Teszem azt rántani való csirkével és lecsónak való paradicsommal, hagymával. A gangon. Nem másutt.
Frissítve: 2009. 10. 10. 16:33
Annak a marha városinak, aki már nem a spájzi szögről akasztja le sódart, hanem a spárba, a lidlibe vagy a cébéába jár a napi betevőért. Akinek halvány fogalma (tán’ kölökkori emlékfoszlánya) sincs arról, milyen is május elején újhagymát kirántani a meleg rögből, vagy egy júniusi szerdán zománcos lavórba hüvelyéből még kora délelőtt fejtett borsóból főzött levest kanalazni ebédre – piaci tejfellel nyakon öntve.
Így semminek értelme nincs – hacsak a szimpla hastömést nem vesszük emberhez méltó cselekedetnek. Márpedig, fiam, szerelmetes anyja és jómagam nevében kikérve, nem vesszük annak.
Rosta – ki civilben kríziskommunikációt, mi szép szó, oktat felnőtt népeknek – ide vezetné vissza a nyájas olvasót. Tanárosan, de ésszel, a gyökerekhez. (Hamvas mondja az ilyen alakokról, hogy normalitásuk maga a rettenet kívülállás, amit nem szoktak tolerálni a többiek.) A negyvenes éveiben járó néptanító – bár kikéri magának – olyanfajta sorvezetőt vetett papírra, amiből a jónép tanulhat. Efféle buzgalommal láttak neki annak idején a Hangya-szövetkezetek szervezői mifelénk a válságból való kilábalásnak, valamikor a huszadik század első harmadában, és teremtettek nimbuszt a magyar (zöldséges, gyümölcsös, gyógynövényes. szőlős) kertnek.
Rosta megtanulta, így taníthatja is az eltevés, befőttkészítés kunsztjait, és azt, hogy a közösségi kert közösséget feltételez. No meg számos, magától is jóra nyitott csimotát. Esszékötetből mindez nem jönne át, csak olyan könyvből, amely forgatgatható silabusz. A „csináld így, csináld úgy” jelszavával, és a „ne ijedj meg, ha elsőre nem sikerül” alapvetésként tisztelt jó tanáccsal.
Forrás:
EXIT