„Punkrockot és bluest hallgatok”
Moby
Wait For Me: ez Moby új albumának címe. Vártunk is rá vagy egy órát Balaton Sound fesztiválos koncertje előtt, majd alighogy végre beszédbe elegyedhettünk a szemüveges, kis nagy emberrel, lejárt az időnk. E-mailben folytattuk a diskurálást bluesról, David Lynchről, leégett teaházról, DJ-zésről, a világ dolgairól.
Frissítve: 2009. 08. 08. 06:30
Érdekes, hogy 2002-ben a Röyksopp volt az európai turnédon az előzenekar, és ma (július 12-én, a Balaton Sound nagyszínpadán – a szerk.) is ők melegítenek be neked. Fura véletlen, nem?
Ugyanaz a menedzserünk, szóval talán nem annyira véletlen. (kuncog) Egyébként nagyon jó párosítás vagyunk, hasonló a zenei felfogásunk, ők is, én is alapvetően dallamos elektronikus zenét csinálunk. Nagyon szeretem őket.
Ha már a fesztiválos párosításoknál tartunk, melyik volt a legfurább?
Hmmm… Sok-sok éve egy fesztiválon a Bad Religion, Björk, a Sepultura és a Flaming Lips társaságában játszottam, az elég érdekes felállás volt. Tavaly pedig Franciaországban az Offspring után, akik a legnagyobb slágereiket nyomták, nagyon gyors és energikus volt a műsoruk, gondoltam is magamban, hogy „na, ez szép lesz az én lassú, kesergő számaimmal”.
Na igen. Az új albumod különösen szomorú. Miért?
Az évek során, azt hiszem, igazán sokféle zenét csináltam, elektronikust, komolyzenéset, punkrockosat, hiphoposat, de a legközelebb a dallamos, érzelmes, személyes zene áll a szívemhez, és most úgy éreztem, egy ilyen albumot kell csinálnom.
A zenédben alapvetően ott bujkál a szomorúság. Ez a személyiségedből fakad?
Valószínűleg igen. New Yorkban születtem, de New Englandben nőttem fel, és pont nemrég elmélkedtem azon, hogy azok a művészek, akik ezen a vidéken éltek vagy alkottak, mint Nathaniel Hawthorne, Edward Hopper vagy Sylvia Plath, mind hajlamosak a melankóliára. Szeretem a vidám zenét, de alapvetően tényleg a szomorú zene az, amit magaménak érzek.
Azt nyilatkoztad, hogy a Wait For Me-t szándékosan készítetted elavult, analóg stúdiótechnikával és módszerekkel. Mi volt a célod ezzel?
Szerény és sebezhető lemezt akartam. Elegem lett abból, hogy profin és nagyot szóljon a zeném. Egyszerű, közvetlenül házilag barkácsolt lemezeket szeretnék készíteni.
Azt is olvastam, hogy David Lynch egy beszéde adta meg a kezdő lökést az új lemezedhez. Az első sikered a Twin Peaks főtémájára épült (Go – a szerk.), nemrég pedig klipet rendezett neked a Shot In The Back Of The Head című dalodhoz. Könnyen igent mondott?
David és én ezer éve barátok vagyunk. Ő a kedvenc filmrendezőm, eszembe sem jutott, hogy mást kérjek fel. Elküldtem neki a számot, és ő hat nappal később elküldte nekem a klipet. Bárcsak minden ilyen flottul működne. (nevet)
Az új lemezeden szokás szerint sok olyan közreműködőt hallunk, aki teljesen ismeretlen, ugyanakkor a hangja gyönyörű. Mindig remek érzéked volt, hogy megtaláld ezeket a csiszolatlan gyémántokat – hol a lelőhelyük?
Akik a lemezeimen énekelnek, mind a baráti körömből kerülnek ki. A dalszerzés során a fejemben hallom, hogy milyen típusú énekhang lenne a legmegfelelőbb, és nagyjából tudom, ki tudná ezt elénekelni a közeli ismerőseim közül. Ilyenkor egyszerűen szólok neki, feljön hozzám a stúdiószobámba, és ha szerencsés vagyok, tényleg ő a megfelelő ember. Úgy gondolom, ez a módszer egészen intim, személyes jelleget ad a zenémnek.
A lemez házilagosságát erősíti, hogy saját kiadód, a Little Idiot égisze alatt jelent meg. A név egy általad rajzolt karakter is egyben, akit több klipben láthattunk eddig, s a Wait For Me borítóján ugyancsak ő szerepel. Mit tudhatunk róla?
Ő egy szeretnivaló földönkívüli, aki a Bogár Bolygón él. A nyolcvanas években egy lemezboltban dolgoztam, és az volt a szabály, hogy minden szatyron egy rajznak kell lennie. Itt szerepelt először Little Idiot, aki azóta hű barátom.
New Yorkban élsz, abban a városban, amelyik mostanában ismét nagyon pezseg zeneileg. Neked melyik a kedvenc New York-i szcénád?
Az ISSUE nevű kísérleti zenei projekt által támogatott fiatal zenészek köre, és a Living Room kortárs zenei alapítvány alkotóközössége, innen indult egyébként Norah Jones is.
És az aktuális zenék közül miket szeretsz?
Hmmm... jó kérdés... ehhez látnom kéne a letöltött zenéim fájlneveit. (nevet) Az új zenéket, amiket veszek, nem tudom beazonosítani, sem az előadót, sem a címet nem jegyzem meg, sajnos. Mostanában régi punkrockot és bluest hallgatok, Szerbiából (az Exit fesztiválról – a szerk.) idefelé jövet The Gun Club, Led Zeppelin és John Lee Hooker szólt.
Mostanság reneszánsza van a kilencvenes évek eleji rave hangzásnak, amiben te is utaztál akkoriban. Mit gondolsz erről a „visszarave-edésről”?
A Last Nighton én magam is visszaidéztem ezeket az időket, az Everyday It’s 1989 és a The Stars egyaránt zongorás, kezeket-a-magasba oldskool rave számok. Most is szeretem ezt a zenét, de hát ez olyasmi, ami egy rave partin működik igazán, oda meg nem igazán járok már. (kuncog) Csendes, érzelmes, otthon hallgatós zenében utazom.
Húsz éve adtad ki az első lemezed Moby néven. Gondoltad akkor, hogy idáig jutsz?
Mobynak hívnak tízperces korom óta, de persze tudom, hogy érted. Dehogy gondoltam! Egyáltalán nem számítottam arra, hogy karriert futok be a zenémmel, vagy valaha Európában fogok koncertezni, úgyhogy az, hogy ezek bekövetkeztek, váratlan meglepetésként értek, és érnek ma is.
Ha vissza tudnál menni az időben, és egy dolgot megváltoztatni a múltadban, mi lenne az?
Valószínűleg kevesebbet aggódnék, és experimentálisabb zenét játszanék.
Volt egy kis teázód, ahol néha te is felszolgáltál. Mi lett vele?
Ó, szegény TeaNY leégett. Én szeretnék a közeljövőben a zenére koncentrálni, de Kelly, az üzlettársam lehet, hogy újranyitja.
Mindig határozott véleményed volt a világ dolgait illetően. Számodra most melyik a legégetőbb probléma?
A globális felmelegedés. Tudom, hogy ez nem túl eredeti válasz, de ha egyszer ezt gondolom. Nehéz úgy boldog, prosperáló világot elképzelni, hogy egymilliárd ember otthonát önti ki az árvíz.
– Bugi Jakab –
Ugyanaz a menedzserünk, szóval talán nem annyira véletlen. (kuncog) Egyébként nagyon jó párosítás vagyunk, hasonló a zenei felfogásunk, ők is, én is alapvetően dallamos elektronikus zenét csinálunk. Nagyon szeretem őket.
Ha már a fesztiválos párosításoknál tartunk, melyik volt a legfurább?
Hmmm… Sok-sok éve egy fesztiválon a Bad Religion, Björk, a Sepultura és a Flaming Lips társaságában játszottam, az elég érdekes felállás volt. Tavaly pedig Franciaországban az Offspring után, akik a legnagyobb slágereiket nyomták, nagyon gyors és energikus volt a műsoruk, gondoltam is magamban, hogy „na, ez szép lesz az én lassú, kesergő számaimmal”.
Na igen. Az új albumod különösen szomorú. Miért?
Az évek során, azt hiszem, igazán sokféle zenét csináltam, elektronikust, komolyzenéset, punkrockosat, hiphoposat, de a legközelebb a dallamos, érzelmes, személyes zene áll a szívemhez, és most úgy éreztem, egy ilyen albumot kell csinálnom.
A zenédben alapvetően ott bujkál a szomorúság. Ez a személyiségedből fakad?
Valószínűleg igen. New Yorkban születtem, de New Englandben nőttem fel, és pont nemrég elmélkedtem azon, hogy azok a művészek, akik ezen a vidéken éltek vagy alkottak, mint Nathaniel Hawthorne, Edward Hopper vagy Sylvia Plath, mind hajlamosak a melankóliára. Szeretem a vidám zenét, de alapvetően tényleg a szomorú zene az, amit magaménak érzek.
Azt nyilatkoztad, hogy a Wait For Me-t szándékosan készítetted elavult, analóg stúdiótechnikával és módszerekkel. Mi volt a célod ezzel?
Szerény és sebezhető lemezt akartam. Elegem lett abból, hogy profin és nagyot szóljon a zeném. Egyszerű, közvetlenül házilag barkácsolt lemezeket szeretnék készíteni.
Azt is olvastam, hogy David Lynch egy beszéde adta meg a kezdő lökést az új lemezedhez. Az első sikered a Twin Peaks főtémájára épült (Go – a szerk.), nemrég pedig klipet rendezett neked a Shot In The Back Of The Head című dalodhoz. Könnyen igent mondott?
David és én ezer éve barátok vagyunk. Ő a kedvenc filmrendezőm, eszembe sem jutott, hogy mást kérjek fel. Elküldtem neki a számot, és ő hat nappal később elküldte nekem a klipet. Bárcsak minden ilyen flottul működne. (nevet)
Az új lemezeden szokás szerint sok olyan közreműködőt hallunk, aki teljesen ismeretlen, ugyanakkor a hangja gyönyörű. Mindig remek érzéked volt, hogy megtaláld ezeket a csiszolatlan gyémántokat – hol a lelőhelyük?
Akik a lemezeimen énekelnek, mind a baráti körömből kerülnek ki. A dalszerzés során a fejemben hallom, hogy milyen típusú énekhang lenne a legmegfelelőbb, és nagyjából tudom, ki tudná ezt elénekelni a közeli ismerőseim közül. Ilyenkor egyszerűen szólok neki, feljön hozzám a stúdiószobámba, és ha szerencsés vagyok, tényleg ő a megfelelő ember. Úgy gondolom, ez a módszer egészen intim, személyes jelleget ad a zenémnek.
A lemez házilagosságát erősíti, hogy saját kiadód, a Little Idiot égisze alatt jelent meg. A név egy általad rajzolt karakter is egyben, akit több klipben láthattunk eddig, s a Wait For Me borítóján ugyancsak ő szerepel. Mit tudhatunk róla?
Ő egy szeretnivaló földönkívüli, aki a Bogár Bolygón él. A nyolcvanas években egy lemezboltban dolgoztam, és az volt a szabály, hogy minden szatyron egy rajznak kell lennie. Itt szerepelt először Little Idiot, aki azóta hű barátom.
New Yorkban élsz, abban a városban, amelyik mostanában ismét nagyon pezseg zeneileg. Neked melyik a kedvenc New York-i szcénád?
Az ISSUE nevű kísérleti zenei projekt által támogatott fiatal zenészek köre, és a Living Room kortárs zenei alapítvány alkotóközössége, innen indult egyébként Norah Jones is.
És az aktuális zenék közül miket szeretsz?
Hmmm... jó kérdés... ehhez látnom kéne a letöltött zenéim fájlneveit. (nevet) Az új zenéket, amiket veszek, nem tudom beazonosítani, sem az előadót, sem a címet nem jegyzem meg, sajnos. Mostanában régi punkrockot és bluest hallgatok, Szerbiából (az Exit fesztiválról – a szerk.) idefelé jövet The Gun Club, Led Zeppelin és John Lee Hooker szólt.
Mostanság reneszánsza van a kilencvenes évek eleji rave hangzásnak, amiben te is utaztál akkoriban. Mit gondolsz erről a „visszarave-edésről”?
A Last Nighton én magam is visszaidéztem ezeket az időket, az Everyday It’s 1989 és a The Stars egyaránt zongorás, kezeket-a-magasba oldskool rave számok. Most is szeretem ezt a zenét, de hát ez olyasmi, ami egy rave partin működik igazán, oda meg nem igazán járok már. (kuncog) Csendes, érzelmes, otthon hallgatós zenében utazom.
Húsz éve adtad ki az első lemezed Moby néven. Gondoltad akkor, hogy idáig jutsz?
Mobynak hívnak tízperces korom óta, de persze tudom, hogy érted. Dehogy gondoltam! Egyáltalán nem számítottam arra, hogy karriert futok be a zenémmel, vagy valaha Európában fogok koncertezni, úgyhogy az, hogy ezek bekövetkeztek, váratlan meglepetésként értek, és érnek ma is.
Ha vissza tudnál menni az időben, és egy dolgot megváltoztatni a múltadban, mi lenne az?
Valószínűleg kevesebbet aggódnék, és experimentálisabb zenét játszanék.
Volt egy kis teázód, ahol néha te is felszolgáltál. Mi lett vele?
Ó, szegény TeaNY leégett. Én szeretnék a közeljövőben a zenére koncentrálni, de Kelly, az üzlettársam lehet, hogy újranyitja.
Mindig határozott véleményed volt a világ dolgait illetően. Számodra most melyik a legégetőbb probléma?
A globális felmelegedés. Tudom, hogy ez nem túl eredeti válasz, de ha egyszer ezt gondolom. Nehéz úgy boldog, prosperáló világot elképzelni, hogy egymilliárd ember otthonát önti ki az árvíz.
– Bugi Jakab –
Forrás:
EXIT
hirdetés