Massive Attack: Heligoland

A három zseniális nagylemezével (Blue Lines – 1991, Protection – 1994, Mezzanine – 1998) a kilencvenes évek legfontosabb együttesei közé kanonizált bristoli Massive Attack a duplanullás évtizedben nem igazán adott ki nevéhez méltó új produktumokat.

 

Az eredeti trió DJ-jének, Mushroomnak (Andrew Vowles) a kilépése után a másik fekete tag, az óriás Daddy G (Grant Marshall) is távol maradt a stúdiózástól, így a kis fehér főnök 3D (Robert Del Naja) már kvázi szólóprojektként készítette – a társszerzővé előléptetett Neil Davidge producer segédletével – a 2003-as 100th Window albumot és sokasodó filmes munkáit (amelyeket a 2004-es Danny The Dog filmzenelemez után már nem is nagyon akart Massive Attack védjegy alatt jegyezni).
 
A kollektíva hajdani nagyságára csak a 2006-os Collected válogatás és az ahhoz készített Live With Me kislemezdal emlékeztetett (ez utóbbiban egy igazi soul-dzsessz legenda, Terry Callier énekelt), no meg persze a régi slágerek mellett Daddy G-t sem nélkülöző élő koncertek. Amikor 2008-ban hosszú szünet után egyszerre tért vissza új anyagokkal a kilencvenes évekbeli bristoli triphop teljes élvonala, a Portishead, Tricky és egykori partnernője, Martina Topley-Bird, akkor a Massive Attack is friss repertoárral kezdett koncertezni – igaz, a mi Balaton Sound fesztiválunkat is érintő turnén bemutatott nyolc új szerzemény közül végül csak kettő került fel a sok halogatás után egészen 2010-ig csúszó tízszámos „visszatérő albumra”.

 

Mindez jól szemlélteti a túl hosszúra nyúló munka monumentalitását... és fókuszálatlanságát (3D-ék még az utolsó hetekben is szelektálták és variálták a dalokat, az egyiknek a 2009 októberi beharangozó Splitting The Atom EP-n való megjelenés után is még megváltoztatták a címét).
 
Mindebből persze monumentális kudarc is kisülhetett volna, de kellemes meglepetésként végül a precíz arányérzék és a visszafogottság győzedelmeskedett: az elidegenedés, az álmok és rémálmok ismerős témakörében forgó lemez nincs túlterhelve. A triphopot már csak nyomokban tartalmazó, programozott elektronikus textúráit élő hangszerekkel dúsító, ám fojtogatás helyett inkább tiszta levegőt áramoltató Heligoland szerencsére valamelyest feledtetni tudja az elrontott évtizedet.

 

A paranoiás-politikus 100th Window monoton hétpercesei után itt újra öt percre csökkent a dalok átlaghossza, s míg a 2003-as album vigasztalan világába csupán Sinéad O’Connor szerepeltetése vitt némi színt, addig most ismét seregnyi vendéghang gondoskodik a változatosságról – még több is, mint bármelyik korai lemezen!
 
A futurista Leonard Cohen-hangulatú Splitting The Atom kislemezdalban 3D és Daddy G mellett mikrofonhoz lép hűséges raszta-trubadúrjuk, a jamaikai reggae-veterán Horace Andy (akitől aztán a szólóban énekelt, sötét fúvósokkal megbolondított Girl I Love You is remek), de többször feltűnik a már említett hajdani Tricky-múzsa, Martina is (az ő számai, a Babel és a Psyche tempósabbak, ám kevésbé sikerültek – az októberi EP-n szereplő belassított Psyche remix például sokkal izgalmasabb volt, mint most az albumverzió). A másik női közreműködőtől, a Mazzy Star-tündér Hope Sandovaltól a vonóshangszerelésben kiteljesedő Paradise Circus a lemez egyik ékköve, de hasonlóan emlékezetes dalt énekel a TV On The Radio frontembere, Tunde Adebimpe (Pray For Rain), Guy Garvey az Elbow-ból (az ő Flat Of The Blade-je zeneileg leginkább Björk és a Radiohead ezredfordulós kísérleteivel rokon), illetve Damon Albarn (a Blur és a Gorillaz vezére a Saturday Come Slow mellett társszerző-billentyűsként további számokban is kisegít), sőt még az album zárórészében helyet kapó 3D-szólódarabok (Rush Minute, Atlas Air) is markánsabban hangzanak, mint a 2003-as próbálkozásai.
 
8/10
 
– Déri Zsolt –
 
Kiadó: Virgin/EMI