Kritika - Utolsó látogatás
Klasszikusok röviden
Nem mintha nem szerettük volna a Vágy és vezeklést, de egy bőven elég volt belőle. Ez viszont már kábé az ötödik…
Frissítve: 2009. 05. 13. 08:30
Az Utolsó látogatáshoz hasonló regényfeldolgozásokkal tele van a padlás. Nem árulunk zsákbamacskát, így már az elején megmondjuk: ez sem tartozik közéjük, de – főként az első félórában –
vannak szép pillanatai; ha valaki ráadásul nem ismeri
Evelyn Waugh 1945-ös regényét – márpedig a többség valószínűleg így van vele –, úgysem az adaptáció hibáit fogja keresni elsősorban, a továbbiakban ezen tehát felesleges is problémázni.
Waugh-ról azért érdemes tudni, hogy a két világháború között Oxfordban tanult, ahol a homoszexualitás ízére is rákapott, akárcsak hőse, a jóképű Charles Ryder. Charles az egyetemen ismerkedik meg az arisztokrata aranyifjúval, Sebastiannel, majd annak nővérével, az izgató és titokzatos Juliával. A hármójuk közt kialakuló
szerelmi viszony ábrázolása a
film egyik gyenge pontja – mivelhogy unalmas. A nem túl dinamikus történetvezetés miatt minden titkos érintés, vágyakozó tekintet, lopott csók előre kiszámítható, a konfliktusok szintén; csakis az tartja fent egy darabig az ember érdeklődését, hogy kezdetben nem teljesen tisztázott, a szerelmi háromszögnek ki melyik csúcsán áll. A színészek közül igazából senkire sem lehet panasz, ám a fiatalokat elválasztó, bigott vallásosságával már-már az idiotizmusba hajló, de paradox módon megnyerő modorú Lady Marchmain figurája
Emma Thompsonnál olyannyira biztos kezekbe került, hogy miatta nem sajnáljuk, hogy megnéztük a filmet.
Az Utolsó látogatás másik nagy hibája, hogy fájdalmasan hosszú, ami a feldolgozás miatt igazából érthető is lenne, ha nem csak a művészieskedő/moralizáló szócséplést és a szerelmes regények kliséit sikerült volna az eredetiből átmenteni. Hármas alá.
– aa –
Forrás:
EXIT