Kritika - Másnaposok

A szuperlatívuszok használatától e hasábokon mélyen elhatárolódunk; az utóbbi években talán csak A sötét lovag, a Vaskabátok és az Erőszakik kapcsán tettünk örömmel kivételt eme szigorú szabály alól. Ha azonban akad egy film, amit az első perctől az utolsóig könnyesre nevetett szemmel, fájó rekeszizmokkal és fülig érő vigyorral nézünk végig, muszáj átgondolnunk doktrínáinkat. Persze a Másnaposok korántsem akkora mozibravúr, mint a fent említett filmek, egyszerűen csak egy egyszerűségében is tökéletes vígjáték, ahol minden szereplő, minden mondat és minden szituáció a helyén van.

A Las Vegasban legénybúcsúzó brigád a húzós este után foghíjasan ébred a hotelszobában: egyikük (pont a vőlegény) nyomtalanul eltűnt. Az esküvőig még két nap van hátra, a fürdőszobában egy tigris, a szekrényben pedig egy csecsemő várja őket, az emlékeiknek meg nyoma veszett az alkoholmámorban. Todd Phillips rendező a havervígjátékok (Cool túra, Sulihuligánok) nagy szakértője, hiszen egész életműve erről szól. Rendkívüli profizmussal irányítja színészeit, akik szenzációsan működnek együtt, és már az összjátékuk megteremti azt a laza és vidám légkört, ami nélkülözhetetlen egy ilyen mozihoz. Mindehhez még társul egy ötlethalmazzal teli forgatókönyv, ahol a vígjátéki zsánert krimielemekkel dobják fel, valamint egy csomó ragyogó mellékszereplő (Tyson, Heather Graham…), akik mind egy-egy kiváló jelenettel hálálják meg a beléjük vetett bizalmat.

Ha pedig megúsztuk csuklás és röhögőgörcsök nélkül a százperces játékidőt, a végefőcím fényképalbumának nézegetésekor garantáltan a szék alá röhögjük magunkat.

– Tulu –