Kritika - Jonas Brothers – A koncert 3D

A film egy pontján egy nem kicsit merész hasonlattal élve a Jonas Brothers körüli őrületet a Beatleshez hasonlítják, pedig mi már azért is elszégyelljük magunkat, hogy a két zenekar nevét egy mondatban merjük említeni. A gitározós, istenhívő, jó kisfiús rágógumi-rock amerikai császárai azért nyerték meg maguknak a közönséget, mert minden szülő ilyen barátot szeretne tinilánya számára. Persze Britney Spears óta tudjuk, hogy a média előtti szüzesség még nem igazi szüzesség, és a sok profin kivitelezett bugyinedvesítő szám valószínűleg beérik a színfalak mögött, de persze filmünk nem ezen eseményekre koncentrál.

Aki háklis a folytonos sikoltozásra, talán jobb, ha menekülőre fogja, ugyanis a rajongók darabolós horrorokat megszégyenítő módon sikoltozzák végig a filmet, komoly veszélynek téve ki ezzel dobhártyánkat. A koncert mellett betekintést nyerhetünk a srácok egyik dolgos napjába, sőt még egy Central Parkban fehér zongorával előadott szerelmes dallal is roncsolják a tinilány-szíveket.

Ha már a dalok olyanok, amilyenek, legalább némi extra látvánnyal igyekeznek kielégíteni a fanokat (bár ők már a pólóra vetkőzéstől is teljesen elalélnak), és a színpadtechnika tényleg überprofi. Ennek fényében kicsit vicces, hogy a két gitározós Jonas tesó gyakran csak látványosan mímeli a hangszeren játszást, miközben a hátul elrejtett zenészek muzsikálnak helyettük. Persze ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen Jonasék egyértelműen a kilencvenes évek fiúbandáinak divatját viszik tovább kicsit fejlesztett változatban, a körülöttük dolgozó jókora gépezet pedig gondoskodik a hisztiről és a merchandise-ról.

– Tulu –

Jonas Brothers: The 3D Concert Experience (2009)
Rendezte: Bruce Hendricks
Hossz: 76 p
Forgalmazó: Fórum Hungary