Kritika - Hóálarc

A XIX. századi orosz dráma máig rengeteg filmes, író és képzőművész inspirációs forrása. Évente akár négyszáz ember is eltűnik a hatalmas Oroszországban, és közülük a legtöbben soha többé nem kerülnek elő. Ez pedig puszta tény, a mai valóság. A kettő együtt kitűnő alap Ljubov és Andrej történetéhez. Az idősödő operaénekesnő a világ leghíresebb operaházainak ünnepelt csillagaként hosszú évekkel ezelőtt elhagyta szülőhazáját, Oroszországot. Az asszony most úgy dönt, ideje, hogy fiát – akinek semmi emléke nincs egykori otthonáról – hazavigye egy utolsó utazásra. A fiú azonban nyomtalanul eltűnik, az anya pedig egy furcsa kolostoron, kórházon és más ijesztő helyeken át követi a nyomokat.

A film zenéje csodálatos, és magában a történetben is jelentős szerepet kap a muzsika: egy operaénekesnő a hangjával együtt tulajdonképpen identitását is elveszíti. Az egyszerre hátborzongató és ámulatba ejtő tájképek és a hosszú, erőteljes csend elragad minket egy olyan világba, ahol nyoma sincs nyüzsgő, nagyvárosi életnek, karrierista törtetésnek, mesterséges, műanyag életnek. Kétségbeejtő, vad és szelídítetlen életösztönök földjén vagyunk. Olyan helyen, ahol a kérdések többnyire megválaszolatlanul maradnak.