Isztambul

A kiinduló helyzet banálisabb már alig lehetne: kapuzárási pániktól ajzott, jó karban lévő egyetemi tanár tanítványához költözik elhanyagolt, kissé hervadó feleségére hagyva az értelmiséginek nevezett lét nyomasztó mennyiségű rekvizitumával telezsúfolt lakást. Eddig Török Ferencé a sztori, a hétköznapi életek szívszorító kiúttalanságát hol erőteljesebben, hol halványabban, de mindig hitelesen megmutatni képes filmrendezőé, aki ezúttal is maga jegyzi a forgatókönyvet.

A folytatás már kevésbé szokványos: az elhagyott nő ugyan összeomlik, az utcáról szedik össze s viszik be az „ideg-elmére”, ám onnan másnap elsétál – egészen az emblematikus török nagyvárosig. Az érzelmi határhelyzetben lévő asszonyt, aki egész életét át kell értékelje, két kontinens határára veti a vakszerencse. Innen Törökország veszi át az irányítást, a film pedig az összes klisét felvonultatja, amit a „vívódó hősök távoli országban keresik önmagukat”-zsánerben készült művek szoktak. Rácsodálkozás, lassú megnyílás, egy idegen, aki tisztelettel közeledik, a Város maga (kissé turisztikai jelleggel), felfedezések. Aztán a nyomába eredő rokonság (ezúttal a főhős fia), a menekülés, a vívódás, a döntés.

 

Lehetne a mű drámai – ehhez azonban több erő kellene, mint amennyit a főszerepre választott holland Johanna ter Stege fel tud mutatni, s kevésbé közhelyesen bemutatott hűtlen férj, aki nem csak eleinte látszik hernyónak, de később is annak bizonyul.

Lehetne a mű szenvedélyes – ha nem folynának benne az események olyan érthetetlen egykedvűséggel. Támadhatnának filozófiai mélységei mindennek – ha a történet fordulatai, hangulatai valamelyik szereplőt bármilyen reflexióra késztetnék; vagy a rendezőt legalább.

De nem, az Isztambul egy kissé fáradt, tét nélküli, a belső izzás hiányát bágyadt esztétizálással feledtetni akaró film, amely sem felismerésekkel, sem izgalommal, feszültséggel, sem átélhető hangulatokkal nem ajándékozza meg nézőjét. Nem „húz magába” s ezért sem azt nem tudjuk átélni, hogyan „húzza magába”, hogyan inspirálja, hogyan vonzza a menekülő nőt a címszereplő város, sem pedig azt a határhelyzetet nem tudjuk átérezni, amelyből az asszony irracionális, mégis az öngyógyítás felé vezető döntései fakadnak. Főhőse ugyanis pontosan olyan felbontatlan fekete dobozként áll előttünk a zárlatban, mint az első kockákon. Nehéz eldönteni, hogy vajon a rendező vagy a főszereplő-e az, aki nem tudott mit kezdeni a történettel.

Ajánljuk: az értelmiségiek által értelmiségieknek készített, értelmiségi keretek közt játszódó filmek kedvelőinek.

Nem ajánljuk: azoknak, akik felkavaró, katartikus élményt várnak egy műalkotástól.

TPP

 

Isztambul

Színes, magyar-török-angol játékfilm
2011
94 perc
Forgalmazó: Mozinet

Rendezte: Török Ferenc

Szereplők: Johanna Ter Steege (Munk Katalin)
Lukáts Andor (Munk János)
Yavuz Bingöl (Halil)
Varga Norbert (Zoli)
Tenki Réka (Zsófi)
Padraic Delaney (András)
Bánfalvi Eszter (Juli)

Hazai premier: 2012. február 16.