„Hogy popzene, azt bevállalom”

Kíváncsiak is lettünk, hogyan esett az alma ilyen messze a fától, vagyis, hogy az előző, Poisoned Goulasch című nagylemez elkészülte óta mitől változott meg ennyire a hangvétel. Először a zenekar újdonsült állandó énekesét, Fehér Balázst kérdeztük. De Titusz válaszolt.

Balázs, mikor csatlakoztál a zenekarhoz?

B: Két és fél éve?

T: Két éve. Először csak egy-két számra ugrott be énekelni, aztán már háromra, de olyan is volt néhány hónapig, hogy lenyomtuk a koncert első felét instrumentálisan, aztán feljött Balázs, és nyomtuk tovább. De most már végig velünk van a színpadon, ott ólálkodik.

Akkor a lemez dalait is már együtt készítettétek?

B: Persze.

T: Volt egy pár szám, ami már megvolt, mikor Balázs jött, de azokat is átírtuk úgy, hogy maradjon bennük hely az énektémáknak.

Abszolút koncepció volt tehát, hogy kell frontember, popzene, és ének minden dalba?

T: Igen, dalokat szerettünk volna. Én ugye DJ vagyok, a DJ-világból is jövök, és egész egyszerűen valódi dalokat szerettem volna a lemezre, amiket el lehet énekelni. Hogy popzene, azt bevállalom, mert az, persze.

Vajon attól lesz valamiből popzene, hogy énektéma kerül rá?

T: Nem hiszem. Több kérdést is tisztába kellene itt tenni. Régen a DJ-világban létezett az underground meg a nem underground, ahogy a rockzenében az indie-k meg a nem indie-k. Mára ez az egész teljesen összekavarodott, nincs is értelme így nézni. Ezek a kategóriák nem léteznek, újak vannak helyettük: őszinte, hiteles, meg nem őszinte, nem hiteles. Hogy aztán ki melyikből melyikbe csúszkál vagy, hogy melyik zenekar hova tartozik, az már magánügy.

Kimondottan rockos az album.

T: Rockzene. De egyértelműen annak is készült. Nincs értelme tagadni – végig ott zúz a gitár. Ha jól odafigyelsz, rájössz, hogy több is benne a rockzene, mint az elektronika.

Slágert írni vajon mi? Egy sláger eleve slágernek íródik, vagy magától lesz belőle az?

B: Nálunk biztosan nem íródik eleve slágernek semmi. Ezzel a kitalálással mindig van valami baj. Valakiben vagy megvan, ami eredeti, vagy nincs. És szerintem ez a lemez az egyik legeredetibb, amit az utóbbi években hallottam. Nagyon sokáig csak a popzenében mozogtam, de most már rosszul vagyok tőle. Egészen más zenéket hallgatok, más könyveket olvasok, mióta ez a lemez elkészült. És nagyon várom, hogy Titusszal újra belevessük magunkat a munkába, mert szerintem a második közös lemezünk még furább lesz.

Szövegek, ének szintjén mindent együtt találtatok ki?

B: Az egyetlen dal, amit Titusz egyedül írt, a The Line. A többi szöveg gerincét én írtam, Titusz segített néha. A vokálokat a The Line-on kívül mind én írtam.

Szerintetek azért lett ennyi zene, és azért működnek máshogy a zenészek, mert a zenekarokat az egyszemélyes hálószobaprojektek váltották fel?

T: Nem vagyok ebben teljesen biztos. Az utóbbi kb. öt évben visszajött például a rockzene, ami többek között azzal jár, hogy mennek a srácok a próbahelyre, és ott találják ki a számokat, együtt. Ugyanakkor az is igaz, amit te mondasz, hogy mindenki elő tudja készíteni otthon a dalokat, vagy komputerrel megszerkeszteni legalább annyira, hogy azt aztán a próbán ki lehessen dolgozni.

B: Szerintem meg pont ezért lett ennyi szar zene. A zenélés alapvetően egy csapatmunka. Én világéletemben sportoltam, ezért megvolt az a közeg, amiben szocializálódhattam. A rosszról nagyon hamar kiderült, hogy rossz, és a jóról is, hogy jó.

T: Én ezzel nem teljesen értek egyet. Annak is megvan a varázsa, amikor egyedül csinálja az ember. A kettő talán együtt, egyszerre igaz. Van, amelyik számnak ez tesz jót, és van, amelyik embernél meg az működik. Szóval emberalkat, de műfaj kérdése is.

B: Az összefogás ereje hiányzik. Az összefogásnak szinte már a fogalmát is elfelejtettük.

Hogyan tudnak kispénzű budapesti fiatalok önerőből készre csinálni egy albumot? Ahol van egy kiadó a háttérben, ott nyilván más a helyzet...

T: Persze. Nekünk össze kellett spórolni a stúdióra, a technikusra, mindenre. Koncertekből, pályázatokból...

B: Tulajdonképpen aprópénzekből...

T: Nekem van egy kis stúdióm, de az persze nem alkalmas egy egész zenekar lekeverésére, főleg nem a dobokéra, ahol van vagy harminc sáv. Nehéz volt. De nagyon szerencsések vagyunk, hogy mellettünk volt Hidasi Barnabás, aki borzasztó jó stúdiós és haver. Vele meg lehetett csinálni, hogy „majd hozzuk a pénzt”, ő megcsinálta a lemezt, mi meg lassanként, utólag kifizettük neki. Ezúton is köszönjük!

Akkor mégiscsak létezik valamiféle összefogás, nem?

B: Én alapvetően végtelenül optimista vagyok. Az életem másik felét egy kiemelten közhasznú társaságnak szenteltem – a legjobb barátaimmal csináltunk egy nonprofit szervezetet a kultúra népszerűsítésére és az összefogásra való buzdításra. Pillanatnyilag azon dolgozom, hogy összehozzam a mostani zenészeket. Sok emberrel beszélgettem már erről, és szerintem megoldható. Remélem, láthatjátok majd ti is – lesz egy nagyobb banzáj, ennyit elöljáróban elárulhatok, aztán a többit majd később...

Milyennek látjátok a hazai zenei mocorgást ma, 2009 elején?

T: Szerintem vannak nagyon jó zenekarok Magyarországon, koncertezők is, és lemezcsinálók is. Remélem, hogy mi is ezek közé tartozunk lassacskán.

B: Vagy talán máris. (nevet) Van egy csomó jó koncert, de az emberek elszoktak a koncertre járástól. Ha nem is tudja valaki, hogy mennyire más elmenni egy jó koncertre, mennyivel jobb, mint egy hamutálban végigtáncolni az éjszakát hullarészegen, előbb-utóbb elcsábul, és rájön. A jó zenére jön a nép.

Kell a jó zenének píár?

T: Az ember letesz valamit az asztalra, és attól kezdve azt várja, hogy az önálló életre kel. Aztán ha az tetszik az embereknek, akkor hozza a sikert, meg kellemes koncertperceket, ha nem, akkor meg elvész. Azok a zenekarok, akik orrba-szájba nyomulnak a médiában, csak azért, hogy még több helyen legyen szó róluk, még többször játsszák a számaikat a rádiók, nekem nagyon nem szimpatikusak. Én a zenémmel szeretném ugyanezt elérni.

– 2D –