Harry Brown

Robogóval száguldozó, betépett tizenéves srácok fejbe lőnek egy babakocsit toló kismamát. Ezzel a vérfagyasztóan erőszakos képsorral indul a film. Brutális, kizökkent világ ez, ahol a szétrohadt lelkű söpredék fegyverrel uralkodik. Nincsenek morális gátak, egy adag heroinért, vagy csak szimplán szórakozásból bárki és bármi feláldozható.

 

Ezen a helyen tengeti nyugdíjas napjait az egykori tengerészgyalogos Harry Brown lakótelepi lakásában. Felesége a halál küszöbén a kórházban; egyedül az öreg barátjával, Leonarddal folytatott kocsmai sakkpartik hoznak némi örömöt életébe. A háza előtti aluljárót elfoglalta egy fiatalokból álló dealer csapat, de nyíltan üzletelnek Sid kocsmájában is, így folyton beléjük botlanak. Amikor egy nap Leonardot holtan találják, a rendőrség pedig sorra engedi szabadon a gyanúsítottakat, Harry Brown a kezébe veszi az ügyet.

 

Sir Michael Caine alakítása Daniel Barber filmjében egyszerre megejtő és kőkemény. Hol lassan botorkál, vagy fájdalmas kutyatekintettel ül ágya szélén, hol félelmetes higgadtsággal veszi kezébe a fegyvert és nem fél használni. Eszünkbe juttatja Clint Eastwood karakterét a Gran Torinóban. Egy öregember, aki már eleget élt, és aki a maga módján tesz igazságot.

A rendező nem finomkodik, feszesen és ijesztően pontosan ábrázol egy értékvesztett világot, sötét tónusokkal, szétesett arcokkal, rémisztő párbeszédekkel. A film megragad és rendesen földhöz csap, összeszűkült gyomorral várjuk a következő lövést. És mintha mégis azt sugallná, hogy az erőszaknak véget lehet és véget kell vetni.