„Eljutottam odáig, hogy meggyűlöltem magam” – Trent Reznor (Nine Inch Nails)

Láttalak titeket nemrég a Nova Rock Fesztiválon, és elég furcsa volt belegondolni, hogy egy búcsúkoncerten vagyok. A zenekar energikusabb volt, mint valaha, a dobszerelést már a második percben szétcsaptad – szerinted tényleg ilyenkor kell abbahagyni?

Csak a turnézást hagyjuk abba, sőt azt is folytatjuk majd egyszer, csak épp nem a közeljövőben. Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy régóta akarok már néhány olyan dologgal foglalkozni – zenéléssel és mással is –, amire a sok koncert mellett egyszerűen nem volt időm. A másik ok az, hogy a Nine Inch Nails zenéje olyan szorongásérzetből, dühből, energiából születik, amire gyakran nehéz támaszkodni, én pedig nem akarok színlelni, ha felmegyek a színpadra. Harmadrészt pedig, bár most úgy érzem, hogy nagyon jó csapatot alkotunk, releváns a zenénk, őszintén adjuk elő, és emiatt kicsit mintha meg is fiatalodtam volna, abba kezdek már belefáradni, hogy mivel a zenészek egyetlen kereseti lehetősége jelenleg a turnézás, minden a pénzről szól, és iszonyatos könyöklés megy a lehetőségekért. Szeretnék újra emberként élni, nyugodtan alkotni. Dalokat akarok írni a Nine Inch Nailsszel, akarok zenélni a Nine Inch Nailsen kívül is, de szeretnék egy időre le is állni. És ehhez ez most egy tökéletes alkalom, mert inkább kiszállok a csúcson, semmint hogy addig fejjem a tehenet, amíg túlzásba esem.

Nemrégiben azt nyilatkoztad, hogy csalódtál az online projektjeid egy részében, például a Twitterre való regisztrációdban. Ennek van valami köze ahhoz, hogy leállsz?

Nem, nincs összefüggés. Amikor pár évvel ezelőtt lemezkiadó nélkül maradtunk, az egyfelől nagyszerű, másfelől viszont rémisztő pillanat is volt. Azt ugyanis könnyű látni, hogy mit nem szabad csinálni, mert a lemezkiadók pontosan ezt teszik: elidegenítik a rajongókat, feszültséget teremtenek, tájékozatlanok. De ha kiszakadsz ebből a közegből, arra is rájössz, hogy nem könnyű kitalálni, mi lenne a helyes magatartás. Most, hogy a lemezipar hatalmas bajban van, izgalmas dolog zenésznek lenni, mert nincsenek szabályok, azt csinálsz, amit akarsz. Az elmúlt években én rengeteget töprengtem rajta, hogy hogyan építsem fel és hogyan „adjam el” a Nine Inch Nailst, hogyan éljek meg belőle, és hogyan tegyek közben jót a rajongóknak is, hogyan vonjam be őket ebbe az egész folyamatba a rendelkezésre álló eszközök, az internet, a közösségi oldalak segítségével. A kísérleteim egy jelentős része sikeres is volt, mert sokan tekintenek úgy a Nine Inch Nailsre, mint arra a zenekarra, amelyik él a lehetőségekkel, és a zenehallgatáson kívül is kínál valamit a rajongóknak. Ugyanakkor megismertem ennek a dolognak a másik oldalát is, azt a szituációt, amikor túl nagy hozzáférést adsz a rajongóknak, és előkerülnek azok a gyáva szemétládák, akik a komputerük mögé bújva olyan dolgokat vágnak a fejedhez, amit eszükbe nem jutna a szemedbe mondani. De tisztában vagyok vele, hogy ez része ennek az egésznek, mert mocsok alakok mindenütt feltűnnek.

Érdekes, hogy épp a Year Zero készítése közben kezdtél bele ezekbe a kísérletekbe. Egyfelől írtál egy antiutópiát a jövőről, ezzel párhuzamosan viszont te is alakítottad a jövőt azzal, hogy kipróbáltad ezeket a dolgokat. Arra gondoltál, hogy némelyik éppen olyan veszélyeket rejt magában, amilyenekről a Year Zero is szól? Mondjuk ott a Nine Inch Nails iPhone-alkalmazása, ami alkalmas rá, hogy meghatározd vele egy ember tartózkodási helyét.

Értem, hova akarsz kilyukadni. Talán naiv voltam sok értelemben, de a Nine Inch Nails körül nagyon jó közösség szerveződött az elmúlt években. Rengeteg nagyszerű emberrel találkoztam, köztük olyanokkal is, akik a Nine Inch Nailsen keresztül, a koncerteken vagy a fórumokon szereztek maguknak új barátokat. Amikor kitaláltam ezeket az eszközöket, rájuk gondoltam, az iPhone-alkalmazásnál például arra, hogy jó lenne, ha megtalálhatnák egymást a bulikon azok, akik addig csak online érintkeztek. De persze mint mindennel, ezekkel az eszközökkel is vissza lehet élni. Világos, mire gondolsz, nagyobb léptékben én sem próbáltam volna ki ugyanezt, de úgy voltam vele, hogy ezen a szinten érdemes kísérletezni, megéri odatenni ezeket a dolgokat az emberek elé, hátha segítenek nekik is valamiben. Az ingyen kiadott lemezeinkre például részben úgy is tekintek, hogy megmutattuk velük másoknak: ha van egy zenekarod, és kipróbálnád ezt, tessék, kábé erre számíthatsz. Ez működött, az nem, ez a része csalódás volt, az meglepetés. Ha ezeket az információkat valaki hasznosítani tudja, az azért nem rossz dolog.

 

Ha már a Year Zeróról beszélünk, mi van a tévésorozattal, amit a lemez alapján akartatok forgatni?

Kezd nagyon komolyra fordulni a dolog. Tárgyaltunk a BBC-vel, úgyhogy elég izgalmasan alakul az ügy. Találkoztunk már írókkal, meg persze ügyvédekkel is, ment a szájtépés, úgyhogy talán lesz belőle valami. De hát tudom jól, hogy megy az ilyesmi, úgyhogy csak reménykedem.

Mi egyébként a kedvenc sci-fi filmed?

Nagyon szeretem a sci-fit. A 2001: Űrodüsszeiát például hatalmas klasszikusnak tartom. Tegnapelőtt a turnébuszban a 12 majom ment, azt is nagyon szeretem, meg a Napfényt és A néptelen Földet is.

A Terminátor 2-vel hogy állsz?

A maga idejében szerettem. Az újat még nem láttam, de elég vegyes véleményeket hallottam róla.

Csak azért kérdeztem, mert láttam egy interjút Robert Patrickkel a filmről, és egy Nine Inch Nails-logós bőrdzsekiben ült a kamera előtt.

(nevet) Nem meglepő, mert ő a testvére a régi gitárosunknak, Richard Patricknek. Ismerem is őt egy kicsit.

Mit szóltál Michael Jackson halálához?

Szomorú, nagyon szomorú dolog. Túl is mutat Michael Jacksonon ez az egész történet. Óriási igazság, hogy a hatalommal együtt jár a korrupció is, és ez nem csak a politikusokra igaz. Láttam ezt magamon is: amikor felfigyeltek rám az emberek, híressé váltam és pénzem lett, eltorzult a személyiségem. Csak a pia segítségével tudtam elviselni, hogy azt gondoltam magamról, fontos vagyok. Pedig ez nagy baromság. Most, hogy túl vagyok rajta, tudom, milyen arrogáns voltam. Azt hiszem, most már elég világosan látom a dolgokat, és úgy gondolom, hogy mindenki felelős a tetteiért. Nem számít, hogy hatalmas tehetség vagy, vagy akár te vagy Barack Obama, a személyiséged alakulásáért te felelsz. A tehetséged nem jogosít fel arra, hogy seggfej legyél, hogy elveszítsd a kapcsolatot a való világgal. Michael Jackson egyfelől egy végtelenül tehetséges srác volt, akinek nem volt lehetősége soha normális életet élni, de másfelől az is tény, hogy mindig rossz emberekkel vette körbe magát, olyanokkal, akik felélték az életerejét, az egészségét, és arra biztatták, abban segítették, hogy teljesen elszakadjon a valóságtól. Ugyanez mondható el Elvis Presleyről vagy Axl Rose-ról is. Ők mind olyan emberek, akik azt hitték, hogy azért látják másképp a dolgokat, mert joguk van rendhagyó módon gondolkodni. Én nem így látom ezt, hála istennek. Szerintem igenis úgy kell gondolkodni a híres embereknek is, mint bárki másnak.

Mi különböztet meg téged ezektől az emberektől? Te hogyan tudtál felülkerekedni magadon, az önpusztító életmódon?

Eljutottam odáig, hogy meggyűlöltem magam. Lelketlenné váltam, függő voltam, nem tudtam abbahagyni az ivást, de utáltam magam azért, amit részegen csináltam, és nem bíztam magamban. Végül szerencsére elértem azt a pontot, ahol besokalltam, és azt mondtam: nem akarok többet ez az ember lenni, nem akarok meghalni, és mindent, de tényleg mindent megteszek, hogy megváltozzak. De ahhoz, hogy idáig eljussak, meg kellett tennem mindazt, amit megtettem, el kellett jutnom odáig, ameddig eljutottam. Nevezhetjük mélypontnak, én legalábbis nagyon remélem, hogy nekem tényleg ez volt az. Szóval felemeltem a fehér zászlót és azt mondtam: segítsetek, mert végem van. Néhány évnyi kemény munka után aztán rájöttem, hogy a világ nem körülöttem forog, nem vagyok különb senki másnál, és a dolgok így már kicsit másképp festettek. Újra el tudtam kezdeni dolgozni, és most újra jóban tudok lenni magammal: soha nem voltam boldogabb egész eddigi életemben. Így különösen szomorú látni, hogy mások most küzdenek ugyanezekkel a problémákkal, a függőséggel és hasonlókkal. Nem csak a drogokra gondolok, mert a hírnév is egyfajta függőség. Azt mondják ezek az emberek: neked összejött, de nekem nem menne, mert én más vagyok. Dehogy vagy más, egy kupac szar vagy. Nem akarok kegyetlennek tűnni, csak arra gondolok, hogy milyen jó lett volna, ha Michael Jackson is eljut odáig, hogy belátja ezt, vagy milyen jó lenne, ha Axl Rose is belátná. De hát van, akinek sikerül, és van, akinek nem.