Egy lányról

Az ilyen történetekre szokták mondani, hogy akár napjainkban is játszódhatnának, azzal a különbséggel, hogy ma már jóval kevésbé lepődünk meg, ha egy alig tizenhét éves lány kétszer annyi idős férfival kavar, ami azért is furcsa, mert Jenny szülei aztán egyáltalán nem lepődnek meg, sőt, majdhogynem ők lökik Humbert Humbertjének karjaiba a francia sanzonokat dúdoló angol Lolitát.

 

Az Egy lányról végül nem a nabokovi drámai végkifejlet felé veszi az irányt – halványan azért lebegteti a témát a szüzesség elvesztéséről pletykáló osztálytársak és a szigorú igazgatónő képében –, hanem egy sokkal puritánabb, realisztikusabb befejezéssel zárja le az anglisztika szak és szerelme között dönteni kényszerülő tinédzser útkeresését.

 

 

A Lolita-szál ellenére – vagy pont azért – végig eszméletlenül zavaró benne, hogy Jennyt, az alapvetően tapasztalatlan fruskát, olyan színésznő játssza, akiből elemi erővel árad az a fajta hiperkifinomult nőiesség és szexualitás, ami nem éppen a tizenéves korosztály kiváltsága, és még a fennmaradók közül is csak keveseknek adatik meg. Ezt, mint jelenséget egyébként izgalmas figyelni, de a színészi játék és a beleélés szempontjából súlyos hibapontok járnak érte.