Egek ura

Kényes témákról habkönnyű, mégsem felszínes stílusban mesélni sohasem könnyű. Jason Reitman már harmadszor bizonyítja, hogy ebben verhetetlen. A Thank You for Smokingban a dohánylobbi PR-osát, a Junoban pedig egy terhes kamaszlányt állított a cselekmény középpontjába, és a témákhoz első blikkre illő dráma helyett inkább vidámabb formában mesélt róluk. A dramedy műfaj (sírós-mosolygós filmek) csúcsra járatására azonban egészen az Egek uráig kellett várnunk, ahol rendezőnk megajándékozta George Clooney-t élete legjobb szerepével.

 

Egy olyan férfit játszik, aki érzelmileg nem akar elköteleződni, így inkább felszínes kapcsolatokban tengeti életét, és fészekrakás helyett a munkájában éli ki magát: keresztül-kasul repül Amerikában, hogy a gyáva főnökök helyett tucatjával rúgja ki a multik alkalmazottait. Egy ilyen állással és életfelfogással a gazdasági válság idején nehéz népszerűségi versenyt nyerni, ám pont abban rejlik Reitman és Clooney titka, hogy még egy ilyen figurának is meg tudják mutatni az emberi oldalát.

 

Az Egek ura dugig van zseniális párbeszédekkel, nyelvi játékokkal, és amikor Clooney azt kéri munkatársnőjétől (Anna Kendrick, 2009 legígéretesebb újonca), hogy marketinges eszközökkel adja el neki a házasságot, az nemcsak a film, hanem a tavalyi év legszellemesebb mozipillanata. Reitman filmjében nincs üresjárat, minden percre esik egy finom és nagyon okos poén, és a végén nemcsak meghatódunk, hanem el is gondolkodunk. Nyújthat egy film ennél többet?