„A lehetőségeket nem merem kihagyni”

 

Az interjúzás is a munkám része, és én próbálom ezt is a lehető leglelkiismeretesebben végezni. Igyekszem nem teljesen ugyanazokat a válaszokat adni az újságírók kérdéseire, de ha folyton ugyanazt kérdezik tőlem, ez egyre nehezebb lesz, és én nem szeretnék unalmassá válni. Nem utálom, csak ilyenkor megijedek, hogy mi újat tudok még erről mondani…

 

 

Ez tök jól esik (nevet). Mindig is nagyra tartottam őt. Nem egy Quasimodo, szerencsére (nevet).

 

 

Sokáig én sem törődtem vele, de aztán addig mondogatták, hogy jó lenne, ha csináltatnék egyet, mert hátha valaki tudni akarja, hogy miben és hol láthat stb., hogy végül beadtam a derekamat. Egy nagyon kedves lány készíti, aki rengeteg előadáson ott van, és nagyon örülök, hogy rendszeresen frissül.

 

 

Dehogynem, csak az a gondom ezzel, hogy én csak édesanyám révén beszélem a nyelvet, de rajta kívül nem annyira része az életemnek, és leginkább csak úgy ápolom, hogy nézem az orosz tévét, olvasom a könyveket…

 

Nemrég történt, hogy anyukámat kísértem ki a reptérre, és a becsekkolásnál orosz fiatalok álltak mellettünk, akik szlengben beszéltek, és az ő beszélgetésükben már volt egy csomó ismeretlen szó. Tény, hogy folyékonyan beszélek, akcentus nélkül, de káromkodni például nem tudok, mert az anyukám nem tanított meg rá. Amikor kint vagyok egy hétig Moszkvában, akkor gyorsan visszajön a tudás, de ilyenkor mindig elbizonytalanodom.

 

Magyarul dolgozom, oroszul maximum énekelni szoktam, prózát nem játszottam még, de persze megpróbálnám, ha adódna ilyen lehetőség. Viszont nem fogom magam törni érte, mert az nekem nem jön be soha. Az orosz színházat amúgy imádom. Moszkvában nagyon drága az élet, de nemrég anyukámmal eldöntöttük, hogy ha minden pénzünket elköltjük, akkor is színházazni fogunk. Legutóbb négy előadást is láttunk, és fantasztikusak voltak.

 

 

Inkább bor, bár Moszkvában a vodkának is megvan a helye. Nem vagyok az a híresen berúgós típus, de apai ágon Villányban élnek a rokonaim, így innen a boros kötődés.

 

 

Hát igen, de sokan vagyunk így a szakmában ezzel. Az persze más, amikor már téged beválogattak, és hozzád keresnek társakat, mert olyankor tétje ugyan van a dolognak, de már megvan a bizalom és nincs görcsölés, megfelelési kényszer. Amikor az elején kapsz két oldalnyi dialógust a forgatókönyvből, szinte semmit nem tudsz a szerepedről, és meg akarod fejteni, hogy mit is akart a rendező ezzel, az nem túl kellemes érzés. Olyan kicsit, mint egy útvesztő: valami olyat kell megmutatnod, amiről nem is tudod pontosan, hogy micsoda.

 

 

A Poligamynál Orosz Dénes már azzal hívott fel, hogy én biztosan benne leszek a filmben, de ezzel is picit szkeptikus voltam, mert az ilyesmi csak akkor biztos, ha már a kamera előtt állok. Dénessel már több kisfilmen is dolgoztunk együtt, sőt Herendi Gáborral is túl voltam egy Lora-castingon és a Valami Amerika 2 forgatáson, így most ez a feszültség szerencsére kimaradt az életemből.

 

 

Az okozott némi kihívást, hogy Sanyival egy olyan pár látszatát keltsük, akik már öt éve vannak együtt, pedig nekünk ez volt az első közös munkánk. Ki kellett figyelnünk egymás reakcióit, hogy ne lepődjünk meg azokon, hanem megszokottként tudjuk kezelni őket. És az sem volt egyszerű, hogy az elején Lilla egy nagyon összeszedett nő, aki nagyon tudja, hogy mit akar, aztán a végére hirtelen olyanná válik, mint aki nagyon sok dolgon ment keresztül, és fenekestül fordult fel az élete. Míg Csányi Sanyi átváltozását végigkövethetik a nézők, nekem ezt úgy kellett megoldanom, hogy csak az elején és a végén vagyok jelen.

 

 

Talán egy-két gesztust kellett nekem átvennem, de mindenki a saját egyénisége szerint játszotta a szerepét. Nem voltunk ott egymás forgatási napjain, szóval nem volt ilyen direkt utánzás. Orosz Dénes nem is próbált ilyesmikre utasítani bennünket.

 

 

Olyan, mintha nem is én lennék. Az csak egy szereplő a filmből. Anyukám felhívott, amikor kitették az első Poligamy-plakátokat, hogy odaállt a megállóba a plakát elé, és figyelte az embereket, hogy hányan nézik meg (nevet). Nagyon vicces volt.

 

 

Keresgélő alkat vagyok. Örülni szoktam a felkéréseknek, és alkalmazkodom. Sok mindent kipróbálnék még. Minden érdekel, nincs az, hogy én most ráálltam egy vonalra, és csak azt akarom követni. Talán van egyfajta stílusom, de az még nem teljesen kiforrott, tehát még alakulóban vagyok. Igazi nagy drámai szerepeket inkább színházban játszom.

 

 

A Köntörfalak, ami egyébként februárban már moziban is látható lesz, már témájában és műfajában is jobban közelít a drámához. Majdnem három éve kezdtük el készíteni, sokat próbáltunk rá Elek Ferivel és Rába Rolanddal. Amikor végre elkezdtük a forgatást, már kívülről fújtuk a forgatókönyvet. Tizenöt éjszakán át forgattunk. Nagyon durva volt, mivel nappal János vitézt próbáltam, ahol égbeszökő magasságokat kellett kiénekelnem. Pár nap után nappal már nem tudtam, hogy mi történik velem, és beképzeltem magamnak, hogy beteg vagyok. Kábé napi egy órákat tudtam aludni. Furcsa módon éjszakánként sokkal éberebb voltam.

 

 

Bárcsak így volna! Folyamatosan forog, forog, megy velem a világ. Gyakran eszembe jut, hogy ha lesz egy szabad hétvégém, majd befizetek egy wellness hétvégére, és elvonulok valahová egyedül, de soha nem jön össze. Mindig van helyette valami, a lehetőségeket meg nem merem kihagyni. Fiatal vagyok, most ezt még bírni kell. Szégyellem magam, amikor nem csinálok semmit.

 

 

Sokat énekelek színházban, koncerteken, több műfajban. Nagy vágyam egy lemez, és ha majd egyszer időm lesz rá, remélhetőleg összejön.