„A legfontosabb, hogy elmondhassak egy történetet” - Alejandro Amenábár

Miért lett Agora a film címe?

Mert semmi más nem jutott az eszünkbe. Tényleg. Próbáltunk neki valami jó címet találni, de mindegyik elbukott valamin. Aztán a producer végső elkeseredésében elkezdte a forgatókönyvet böngészni valami ihletért, és egyszer csak azt mondta, hogy hát ezek végül is ott tanultak, akkor miért ne legyen Agora? Aztán amikor elmentem nyaralni, a barátaimmal kibéreltünk egy hajót, aminek az volt a neve, hogy The Agora. Akkor persze már rögtön azt gondoltam, hogy ez valami jel, és ragaszkodtam a címhez. (nevet).

A film több pontján nyit ki a kamera, és mutatja az egész Földet. Miért?

Hát, végül is az ember gondolhat rá úgy is, mint Isten nézőpontjára, már ha számára létezik olyan, hogy Isten. Én inkább egy földönkívüli nézőpontként gondoltam rá, mert amikor megfogalmazódott bennem, hogy a csillagokról akarok filmet forgatni, szóval akkor alapvető élményem volt ez az egész hatalmas és beláthatatlan univerzum, mi meg csak ilyen picike porszemek vagyunk benne. Amikor ilyeneken agyalok, elképzelhetetlennek tartom, hogy mondjuk ebben a hatalmas világegyetemben ne legyenek rajtunk kívül értelmes lények. Szóval, azzal a kameramozgással kicsit ezt is szerettem volna érzékeltetni. Hogy talán figyelnek bennünket, valaki vizsgálja a Földet, amin ilyen nagyon furcsa pici lényekként nyüzsög az emberiség. Azzal, hogy megváltoztattam a perspektívát, az emberek kicsiségét is szerettem volna hangsúlyozni.

Mennyire kellett egyensúlyozni a forgatáson és később, hogy meg legyen az egyensúly a történet eladhatósága és az eredeti koncepció között?

Pályám eddigi legszemélyesebb filmje ez, abban az értelemben, hogy nagyon sokat tudtam megmutatni benne abból, hogyan látom én a világot. Mit gondolok a fajokról, az emberi civilizációról. Másfelől meg ez egy ötvenmillió eurós mozi, úgyhogy teljesen természetes elvárás felé, hogy hozza be a beléfeccölt pénzt. Szerintem nagyon bátor dolog volt a Telecincótól, hogy ideadtak nekünk ennyi pénzt, és mellé még a szabadságot is, hogy olyan történetet mesélhetek el, amilyet szeretnék. Amikor ilyen bizalommal találkozik az ember, nem érzi frusztrálónak, vagy elvtelennek bizonyos kompromisszumok megtételét, főleg, mivel ezeket maga vállalja, a saját belátásai alapján hozza meg őket. A filmezésben számomra a legfontosabb, hogy elmondhassak egy történetet, és ez a történet legyen valamennyire személyes. Másfelől a kereskedelmi szemlélet sem idegen tőlem, ugyanis szeretném minél több emberhez eljuttatni a mondandómat, szeretnék minél nagyobb tömeghez szólni. Úgyhogy nem nagyon kellett egyensúlyozni, mert ez a két késztetés természetesen és gördülékenyen működött együtt.

A kardos-sarus filmeket mindenki jól ismeri, és az utóbbi időben mintha komolyabb reneszánszukat élnék ezek a filmek. Az Agoráról első pillanatra könnyen azt hiheti a néző, hogy ilyen zsánerfilmet lát.

Aztán mire rájönne, hogy mégsem, már késő. (nevet) Nagyon szeretem ezt a műfajt, egy időben faltam ezeket a filmeket. Imádom a Spartacust, a Ben Hurt, A római birodalom bukását. És miközben nézegettem, arra jöttem rá, hogy ezek a régi filmek bizonyos szempontból sokkal valóságosabbak, realisztikusabbak, mint manapság az agyon cigizett társaik. Sok szempontból a számítógépes képbuherálás visszalépést jelent, a képek nyersessége, plasztikussága veszik el. Nagyon szép színes festmény, de csak festmény. Szóval az Agoránál próbáltam kicsit visszanyúlni a nagy elődökhöz, és amit lehet, rendesen megépíteni. Szerezni annyi statisztát, amennyit lehet. A mániámmá vált az időutazás. Elmentünk Alexandriába, Egyiptomba, és még egy csomó helyre, ahol szinte tapintani lehetett a régebbi korok hangulatát, teljesen beburkolt bennünket az az atmoszféra. Amit aztán megpróbáltunk a filmen visszaadni.

Fontos volt a történelmi hűség?

Hogyan, nagyon. Volt olyan elképzelés, hogy legyen kitalált az egész, meseszerű, de ahogy a történet egyes elemeit kibontottuk, éreztük, hogy sokkal koncentráltabban tudna hatni egy történelmileg hiteles környezetben. Jobban átjön a dráma, fokozottabb lesz a feszültség, nagyobb a katarzis. Úgyhogy minden téren törekedtünk a történelmi hűségre. Egyedül Davus, a szolga kitalált figura.

Nem volt nehéz? Elvégre a Belső tenger (Amenábar előző filmje – a szerk) teljesen más megközelítésben készült.

Engem is meglepett, hogy mennyire nem. Egyáltalán nem ez volt a legtrükkösebb forgatás, amit csináltam, noha azt gondoltam, hogy majd vért fogunk izzadni, mire belerázódok a nagy, elsöprő epikus jelenetekbe. De minden nagyon simán és profin ment, amiért természetesen a csapatot is megilleti egy nagy köszi. Nagyon élveztem a forgatást, ami kicsit veszélyes is volt, mert az ember ilyenkor könnyen kap vérszemet: van erőforrás, megvannak az anyagiak, akkor miért ne csináljuk még grandiózusabbra. (nevet)

Szándékos, hogy angol nyelven készült a film?

Igen, alapvetően angol színészekkel szerettünk volna dolgozni, úgyhogy nem lett volna sok értelme másban gondolkodni. Nem akartuk, hogy a gárda nagyon vegyes legyen. Briteket akartunk a könyvtári figurákhoz és közel-keletieket a városba, ennyi volt a koncepció. Szerintem működött.

Az interjúért köszönet a Budapest Filmnek.