A Vaslady

Kevés olyan ellentmondásos alakja van a világtörténelemnek, mint Margaret Thatcher, Nagy-Britannia első és eddig egyetlen női miniszterelnöke. A Vaslady becenevet szovjet kollégáitól kiérdemlő miniszterelnök-asszony az erős proletár összefogásáról híres országban letörte a szakszervezetek hatalmát, bezárta a gazdaságtalan bányákat, konfliktust konfliktusra halmozott, a lényegében jelentéktelen Falkland-szigetek miatt háborúba lépett az agresszor Argentínával (a korabeli média szerint "két kopasz ember veszekedése egy fésűért"). Túlélt merényletet, a második világháború alatt London bombázását, a sajtó és a közvélemény támadásait. Terroristákkal sosem tárgyalt, nem hagyta zsarolni magát: 1981-ben tíz IRA-fogoly kezdett éhségsztrájkba a börtönben (az IRA-foglyok politikai foglyoknak kijáró körülményeket követeltek), amibe Thatcher hajthatatlansága miatt bele is haltak. Embertelen, doktrínér, fundamentalista viselkedés? Nevét a mai napig sokan áldják (a brit GDP 11 év alatt 23%-ot nőtt, a brit gazdaság szerkezete megváltozott, erősebb, ellenállóbb lett), és átkozzák.

Igazi drámai, sőt tragédiai jellem Thatcheré, amit még meg is fejel az a tény, hogy a 87 éves volt politikus demenciában szenved. Phyllida Lloyd filmje is ezt választja a története keretéül: az idős asszony férjével beszélgetve idézi fel a múltat - a férfi gyanúsan kritikus, mintha Thatcher lelkiismeretének belső hangját hallanánk. Lloydnak két úton kellett elindulnia: meg kellett énekelnie a konzervatív politikust, aki egy szatócs lányából lett a világbirodalom uralkodója, és Reagenhez hasonlóan olyan kitartóan próbálta megvalósítani elképzeléseit, hogy az ma már voluntarizmusnak hat - de elérte, amit akart. Illetőleg a nőről is kellett beszélnie, aki egyrészt túl akart lépni korának a nőkre szabott szerepvariációin, másrészt politikusként rájátszott a női sztereotípiákra:  felvette férje vezetéknevét, külföldi útjain pedig mindig ellátogatott a vásárcsarnokokba, piacokra, és vett valamit, és mindig büszke volt arra, hogy tudja az aktuális árakat. A rendezőnő mindkettő csapásirányba igyekszik haladni, de igazából az egyikben rejlő drámai erőt sem tudja kihasználni.
 

Végül szorgos történelmi jegyzet lesz a filmből, amely felmondja a Thatcher-i életmű fontosabb állomásait, lehetőleg egy lendületes, ellentmondást nem tűrő, diadalmas thatcheriádával a végén. Ezek közé ékelődik a családanya, a feleség, a hanyatló memóriájú asszony élete felvillanások erejéig. A volt kormányfő elveinek és munkásságának ellenfelei bizonyosan elégedetlenül távoznak a moziból, de valószínűleg Meryl Streep hívei csettintenek elismerően a film végén.

Ő ugyanis tényleg csodálatos, bár mintha a film ezért is jött volna létre - a kamera is mintha többször rajtafeledkezne a színésznőn. Streep teljesítménye (mely 30 Thatcher-évet ölel át erős és kiváló maszkmesteri segítséggel) még inkább elismerést érdemel, ha összevetjük az előző Lloyd-film, a Mamma Mia Streepjével, aki csupa kirobbanó energia, napfény, érzelem, mediterráneum volt - most pedig meggyőzően kemény, karcos, aki megfeddi a mai kort, melyben az érzések felülírják a gondolatokat.

Margaret Thatcher politikai életművét és örökségét, illetve személyes életét később, nagyobb rálátással tudjuk majd egy másik filmben kellő változatossággal és ellentmondásossággal megismerni. Addig leginkább egy színészi teljesítményt értékelhetjük (no meg a kellő alázattal játszó, de ugyanolyan remek Jim Broadbentről se feledkezzünk meg).

Kinek ajánljuk? Aki legalább is pozitív semlegességgel viszonyul Thatcherhez és az önéletrajzi filmekhez

Kinek nem? Volt IRA-tagoknak, munkáspártiaknak. 




A Vaslady - The Iron Lady

Színes, feliratos, angol életrajzi dráma
2011
105 perc
Forgalmazó: Budapest Film

Rendező: Phyllida Lloyd

Szereplők: Meryl Streep (Margaret Thatcher)
Jim Broadbent (Denis Thatcher)
Richard E. Grant (Michael Heseltine)
Anthony Head (Geoffrey Howe)
Olivia Colman (Carol Thatcher)
Alexandra Roach (fiatal Margaret Thatcher)

Hazai premier: 2012. február 2.